A X. század óta ismeretes szertartás húsvét vasárnapján a húsvéti ételek (sonka, bárány, kalács, tojás, bor) megszentelése a templomban. A szentelt ételeknek mágikus erőt tulajdonítottak, számos hiedelem fűződik hozzá. A húsvéti kalács morzsáját például a tyúkoknak adták, hogy sok tojást tojjanak, vagy megőrizték, s nyáron a verebek ellen kereszt alakjában meghintették vele a gabonaföldeket, de ismeretes olyan is, hogy tűzbe vetették, hogy a túlvilágiaknak is jusson a szentelt ételből.
Húsvéthétfő a magyarok lakta terülteken a locsolkodás napja. Eredetének egyházi magyarázata egyrészt utal a keresztelésre, másrészt pedig Jézus feltámadására: a sírját őrző katonák ugyanis vízzel öntötték le a feltámadást hirdető asszonyokat. A locsolás után a fiúk a régi időkben tojást, szalonnát vagy festett tojást kaptak cserébe. Ezeket vörös vagy lila hagyma héjával, vörös káposztával vagy a zöld dió levének segítségével festették különböző színűre.
A locsolkodással egyenértékű szokás volt régen a vesszőzés. Sibának nevezték az általában fűzfavesszőből font vékony korbácsot, amellyel a legények megcsapkodták a lányokat. A vesszőre ezután a lányok szalagot kötöttek és a fiúkat borral vendégelték meg.
Húsvét hétfőjén és húsvét vasárnapját követő vasárnap, azaz fehérvasárnap volt szokás a komatálküldés. Az Ipoly mentén a leányok ilyenkor azoknak a legényeknek küldtek tojást, akik farsangkor táncba vitték őket.
