Nagy László Kiskinizsen látta meg a napvilágot szülei negyedik gyermekeként 1925. február 1-jén. Szikszón járt iskolába, ahol cserkész is volt. Ott követelték meg a rendet tőle, ami azóta is vezeti életét. – A tanárok elővettek minket, mikor dohányoztunk az iskola vécéjében, jól megvertek, nem is gyújtottam rá azóta – mesélte nevetve az ünnepelt, aki élete tragédiájának két eseményt nevezett meg. – Hatvanöt év boldog házasság után fél éve elragadta a halál az én kedves feleségemet. Piroskám nagyon szép asszony volt, ezért arra kértem, ne dolgozzon, nehogy elcsábítsák tőlem. Így ő itthon maradt két fiunkkal és nevelte őket, olykor eljárt ebédelni a barátnőivel. Boldog házasságunk volt.
Nagy László beszélt arról is, hogy éppen csak bevonult volna katonának, amikor elhurcolták hadifogságba. – Kijevbe vittek egy föld alatti bunkerbe. Legborzasztóbbnak azt tartottam, hogy tele volt poloskával. Egy tégla szolgált párnámul, amire a sapkámat tettem, takarómnak pedig a köpenyemet használtam. Itt töltöttem két és fél évet.
Mikor hazajöttek, akkor a Vízügyi Igazgatóságnál helyezkedett el, eleinte rajzolóként. – Később üzemvezető lettem. Részt vettem töltések, víztározók létrehozásában, medreket, patakokat szabályoztunk, százöt földmunkagépünk volt, amivel dolgoztunk. Voltam kint nagy dunai és tiszai árvíznél is – sorolta a szépkorú, aki összevetve negyvenkét éven át szolgált a vállalatnál, és szívesen megmutatta kitüntetéseit.
Miskolci lakásában hatvanöt éve él, elsőként költözött be, ma már maga takarítja, elvégez maga körül minden munkát. – Szerencsére a fiaim gyakran meglátogatnak unokáimmal együtt, mert mindannyian itt laknak a közelben. Egyedül vasalni nem szeretek – árulta el Nagy László, akinek lakása patika rendben fogadta Varga Andrea alpolgármestert. Ő köszöntötte ugyanis a város nevében az ünnepeltet egy csokor virággal, egy üveg borral és egy emléklappal.
