Két út van: az ember vagy viccet csinál egy témából, vagy pont az ellenkezőjére koncentrál, tehát hogy megdöbbentsen, elgondolkodtasson, ráébresszen egy másfajta szemléletmódra. Hajlamosak vagyunk csak a saját szemszögünkből látni a dolgokat. Azt a témát például, hogy az idős emberek zárják karanténba magukat, és ne mozduljanak ki a lakásukból még vásárolni sem, úgy lehetett feldolgozni, hogy a kép egy olyan nagymamakorú hölgyet ábrázol, aki nézegeti a telefonját, amiben egyetlen nevet sem talál. A szövegbuborékban pedig az alábbi írást látjuk: Ma kit küldjek el a boltba egy tejfölért?
Ez azt jelenti, hogy van olyan idős ember, akinek az unokái például messze laknak, és saját környezetében senkit nem tud megkérni arra, hogy segítsenek neki. Amikor pedig a boltban találkozunk vele, nem biztos, hogy az megoldás, ha kioktatjuk. A karikatúra tehát kiváló eszköz arra, hogy felnyissa az emberek szemét egy másik látásmódra.
Több momentumot is rá lehet vinni egy-egy rajzra, de ha az üzenet pofon egyszerű, van csattanója, akkor nincs szükség erre, elég a lényeget megfogni. Van viszont, amikor egy helyzetnek az abszurditását akarom kihangsúlyozni. Ekkor minden képi ötletnek és gegnek helye van, fontos lesz a kép középpontjában lévő alakot körülvevő környezet is. Például egy évvel ezelőtt rajzoltam olyat, hogy faluban döglött lóból akarnak pálinkát főzni. Úgy éreztem, halvány lenne a hatása annak, ha csak a ló cipelésére koncentrálnék, ezért részletgazdagon ábrázoltam a szeszfőzdét és a szállítóeszközt is. Egyébként egy-egy rajzzal egy-másfél órát foglalkozom.
Két újságnak dolgozom és két blogot vezetek, kiállításom karikatúrákból még nem volt. 2005 óta több mint tízezer rajzot készítettem, kilenc cipősdoboz van tele. Tintenpennel kezdtem gyenge minőségű irodai papírra, de sajnos ez nem időtálló, így áttértem a modernebb tűfilcre.
Sosem tudom, hogy mi lesz vicces vagy megdöbbentő a közönség számára, ezt nem látom előre. Ha azonban sokat ülök rajta, egyre gyengébbnek érzem. Soha nem tesztelem a műveimet, mert úgy számomra elveszne a rajz spontaneitása. Persze tudok olyan kollégákról, akik érlelgetik, csiszolgatják karikatúráikat. Az én hozzáállásom természetesen olykor eredményezheti azt, hogy később rájövök, jobban is meg lehetett volna fogni ezt a témát. Nem egyszer belefutottam már abba, hogy dörzsöltem a kezem, mennyire fel fogja robbantani az internetet egy-egy munkám, ha publikálom, és nem történt meg, messze nem hozta azt a hatást, amire gondoltam. És nyilván ennek ellenkezőjére is volt példa bőven: annak ellenére kapott több ezres lájkot az adott rajzom, hogy nem éreztem annyira jól sikerültnek. Az mindenképpen jó jel, amikor a közösségi médiában, öt-hat állomás után szembejön az emberrel a saját rajza.
