Bármilyen meglepő, a társadalom széles rétegeit befogadó strandok és fürdők igazán csak a 20. század folyamán jelentek meg nagyobb számban, korábban a fürdőhasználat exkluzívabb jelleggel működött, a városi társadalom csak bizonyos rétegeinek kínált tisztálkodási és gyógyászati lehetőséget. Miskolcon az első fürdőházat Resovszky Jakab építette 1829 körül, majd ezt követően a mai Zárda kápolna helyén, az egykori Megyeház utcában működött rövid ideig a 19. század közepe táján a Cseley-féle gőzfürdő. A forrásokból arról is tudunk, hogy a Nagy-Hunyad utcában létezett a külső vakolatának színéről egyszerűen csak sárga fürdőnek nevezett épület, amely a miskolci zsidóság rituális fürdőjeként működött. A zsidó hitközségen belüli szakadás után a szefárdok új fürdő építésébe kezdtek, amely 1882-ben nyílt meg a gyülekezet Király utcai telkén. A később Telegdy-fürdőként ismertté vált létesítmény alapvetően szintén rituális célokat szolgált, de mint azt az újsághirdetések is mutatják, a nagyközönség számára is engedélyezett volt a belépés felekezeti hovatartozástól függetlenül.
Ezek a fürdők részben tehát a vallási előírások szerinti megtisztulásnak, másrészt a rendszeres tisztálkodásnak és egészségmegőrzésnek a színhelyei voltak. Ne felejtsük el, hogy a 19. század második felében – ivóvíz- és csatornahálózat hiányában – alig találunk olyan lakást Miskolcon, amelyhez fürdőszoba kapcsolódott volna. Az egyszerű vizeskancsó és lavór tökéletesen elegendő volt a napi szintű tisztálkodáshoz, míg a heti rendszerességű alaposabb mosakodáshoz szívesen vették igénybe a miskolci polgárok a gőzfürdők által nyújtott szolgáltatásokat. Ekképp a városi gőzfürdők hozzátartoztak a polgárosult városok mindennapjaihoz; számuk és színvonaluk pedig egyenesen az adott település fejlettségi szintjét volt hivatott reprezentálni. Így amikor a korszak neves ügyvédje, Szűcs Sámuel – aki gyakori látogatója volt az ország fürdőinek – első ízben járt a budapesti Rudas fürdőben, kissé lehangoltan jegyezte meg naplójában: „milly óriási különbség létezik, ezen, és a miskolczi fürdők között!!!”
Feltehetően ezzel a véleményével nem volt egyedül, mivel a városvezetés maga is úgy látta, hogy egy olyan rohamosan fejlődő városnak, mint Miskolc, szüksége van egy reprezentatív, a korszak legkorszerűbb technikai színvonalán épült közösségi fürdőre. Az 1878-as árvíz után megindult mederszabályozási munkálatok vége felé, miután a Szinváról eltávolították a legveszélyesebbnek tartott vízimalmokat, a református egyháztól megvásárolt Papmalom telkének közösségi funkciót kívánt adni a városvezetés. Kijelölték a későbbi Erzsébet tér körvonalát és elhatározták, hogy a tér meghatározó épületeként felhúzzák azt a gőzfürdőt, amelyre már oly sokan várnak. Így épült meg 1893-ra Adler Károly városi mérnök tervei alapján az Erzsébet gőzfürdő. Az épülethez fedett uszoda is kapcsolódott, így a márvány- és porcelán kádfürdőkkel és gőzfürdővel együtt egyike lett „az ország legmodernebbül berendezett fürdőinek”.
A kádakkal felszerelt gőzfürdők mellett a mai Győri kapu környékén 1875-től egy uszoda is szolgálta a miskolciak kényelmét. Itt már lehetett úszni és szórakozásképpen fürdőzni, már akinek volt gusztusa hozzá. Ugyanis a helyi lap szerint az uszoda tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után. „Szerkezete a viznek lefolyást csak igen kis mértékben enged, minél fogva az megbűzhödik és tisztátalanná lesz. – Sajnos, hogy igy van, de inkább semmi se legyen, mint ilyen, hol könnyen ragályok fészkévé lehet a hosszasan állot víz.” A tulajdonosváltás szerencsére megoldotta a problémát és az uszoda 1906-ig üzemelt tovább.
Bodovics Éva
levéltáros
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár
