1848. május 20-án Klauzál Gábor miniszter felkérte az ország vármegyéit, hogy készítsenek egy összeírást a különböző településeken megtalálható olyan kórházakról, amelyek fekvőbeteg-ellátást végeznek. Katona Mihály megyei főorvos válaszában arról tájékoztatott, hogy a vármegyében nem található ilyen intézmény, holott ekkor már a kórháztörténeti sorozatunk előző részében bemutatott ispotályok mellett a katonai nosoconium és a megyei rabápolda is működött.
Azt azért gyorsan tegyük hozzá, hogy ezekben az intézményekben enyhén szólva sem voltak ideális körülmények. A különböző ápoldák, ispotályok inkább amolyan karitatív módon működtek, a szegény, nincstelen betegeket ápolták, míg a módosabbakat otthonukban gyógyították a „kirendelt” orvosok, ami valahol érthető is. Az ispotályok ugyanis sötét, áttetsző hártyával ellátott kis ablakokkal rendelkező, dohos helyiségekből álltak, ahol még olajmécses vagy gyertya szolgáltatta a világítást. Hogy milyen közegészségügyi állapotok uralkodtak városunkban az 1850-es évek elején, azt jól példázzák Henszelmann Aladár főorvos sorai: „a vagyontalan, hajléktalan betegekkel nem törődnek, kocsmákban, lebujokban húzódnak meg, s ott is múlnak ki. Az elmebetegek felügyelet nélkül szaladgáltak, s utcai botrányokat rögtönöztek. […] Sokszor megtörtént, miről egy régi irat tanúskodik, hogy a kocsma mögötti szemétdombon találtak egy-egy embert meghalva”.
Ezen állapotokon kívánt segíteni az a dr. Schnirch Emil, aki 1854-ben került Miskolcra. Ő járta ki azt, hogy a már emlegetett Tetemvár téri (ma Petőfi tér) katonai kórházat bővítsék és korszerűsítsék, így az ötszobás, húszágyas kóroda 1856 februárjában hivatalosan is a város első közkórházává avanzsált. Vezetője az a miskolci születésű Popper József lett, aki Schnirchhez hasonlóan Bécsben tanulta ki a gyógyítás tudományát. Ebben az évben már 185 beteget láttak el az intézményben, de a zsúfoltság csökkentése érdekében a szomszédos házat is megvásárolta a város, ahol az elmebetegeket helyezték el, így 14 ággyal bővült a kórház.
A megnyitást követő évben egy nem várt, impozáns vendége lett a kórháznak. Mikor Ferenc József 1857-ben Miskolcra látogatott, a fogadására igyekvő gróf Szirmay István hirtelen rosszullét következtében leesett a lováról. A helyszínen tartózkodó Schnirch Emil gutaütést (agyvérzést) állapított meg nála, a grófot a tetemvári kórodába szállíttatta. A hivatalos program végeztével a császár azonnal utánasietett a kórházba, ahol komoly kritikával illette a romos állapotban lévő épületet. Az uralkodó szomorúságát még az is fokozta, hogy a grófot nem sikerült megmenteni. Talán e fájó emlék lehetett az oka annak, hogy az uralkodó második, egyben utolsó miskolci látogatása alkalmával újfent felkereste a kórházat 1881-ben, ami ekkor már a mai Hősök tere 3. szám alatt található MÁK-épület elődjében, az ún. Fáy-kúriában volt elhelyezve. 1858-ban ugyanis a kórház kiköltözött a tetemvári romos épületből, hogy az új helyén a korábbinál jobb körülmények között folyjon a gyógyítás. Itt már 16 szobában összesen 60 ágy állt rendelkezésre, így négy év elteltével mintegy ezer fővel több beteget tudott a közkórház fogadni. Az eközben már egy nagyszebeni kitérővel Budára költöző Schnirch közbenjárásának köszönhetően egy 30 ágyas tébolydával bővült az intézmény, így a közkórház ágyszáma a korábbi 20-ról 116-ra emelkedett 1877-re.
Ám sajnos ez sem volt elég. „Újból szíves tudomásukra hozom, hogy a közkórházban a betegellátás és a gyógyító munka emberhez méltatlan körülmények között történik. Zemplén, Sáros, Gömör-Kishont, Heves, Nógrád, Borsod vármegyék szegény emberei tolonganak ezerféle betegségükkel a kapunk előtt. Nem ágyat, de szalmazsákot sem tudunk alájuk tenni, a puszta földön, leterített szalmán feküsznek. Az ápoló személyzet éjt nappallá téve talpon van. Díjazásuk alig éri el a cselédbért. Kérem az új kórház felépítésére vonatkozó ígéret foganatosítását, az ápoló személyzet béremeléséhez és a XIX. század színvonalához megfelelő betegellátás megteremtéséhez szükséges anyagi fedezet biztosítását”. E kérésekkel fordult Popper József a megyehatósághoz 1874-ben, néhány hónappal azt megelőzően, hogy a tífuszjárvány Miskolcot is elérte, nem kímélve sem beteget, sem azok orvosait, ápolóit. Két orvos és nyolc ápoló lett a betegség áldozata, annak ellenére, hogy Popper és csapata emberfeletti munkát végezve igyekeztek megfékezni a tífusz pusztítását, amiért később Ferenc József lovagkereszttel tüntette ki a kórházigazgatót.
Amíg a járvány a betegekkel, addig a négy évvel későbbi árvíz a létesítménnyel volt kíméletlen. Az épületben komoly károk keletkeztek. Ezt követően merült fel komolyabban egy új kórház építésének a lehetősége. A terveket maga Popper József készítette 1881-ben, ám az építési terveket és annak költségvonzatát csak 16 évvel később hagyták jóvá, így az időközben elhunyt Popper József azt már nem élhette meg, hogy a Népkert mellett megvásárolt telken elkezdték lerakni az új Miskolczi Erzsébet Közkórház alapjait.
