Magyarországról több mint fél millió, Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből 17-18 ezer embert hurcoltak el 1944-ben. A Miskolci Zsidó Hitközség valamikori tagjainak több mint nyolcvan százaléka jeltelen sírban nyugszik Auschwitzban, amely Magyarország legnagyobb külföldi temetője. Emléküket és nevüket az avasi zsidó sírkertben egy emlékfal őrzi.
A hitközség hagyományosan minden esztendőben június közepén tart Holokauszt-megemlékezést, mivel a miskolciakat annak idején ebben a hónapban gyűjtötték össze a vasgyári téglagyárban az elhurcolásuk előtt. Immár három esztendeje a miskolci zsidó múzeum baráti körének tagjai is leróják tiszteletüket a temetőben. A gyászbeszédet idén is Markovics Zsolt, a Miskolci Zsidó Hitközség főrabbija tartotta, a Tiszáninneni Református Egyházkerület nevében pedig Barna Sándor püspök szólt. A teljes alkalom július 6-án, vasárnap, 16 órától, a Miskolc Televízió HívőSzó című műsorában tekinthető meg.
„Azért vagyunk jelen, hogy tisztelegjünk 1944-ben elhurcolt mártírjaink előtt és megmutassuk, hogy nem ismételhetők meg a nyolcvanegy évvel ezelőtt történt események” - hangsúlyozta Deutsch Miklós, a Miskolci Zsidó Hitközség elnöke.
Elhangzott, hogy 1944 márciusától kötelező volt a sárga csillag viselése. Áprilisban kezdődött a gettósítás Miskolcon az Arany János utcában, ahonnan csak különleges engedéllyel lehetett kilépni. Majd június elején kezdték felszámolni azt a körülbelül hatszáz lakásos gettót, ami több mint 10 ezer embert, 1200 családot tömörített. Június 5-én gyalog hajtották át ütlegelések közepette a jogaiktól és mindenüktől megfosztott elcsigázott öregeket, betegeket, gyerekeket, legyengült embereket a vasgyári, Tatár utcai téglagyárba. Innen indították el június 11-én a halálvonatokat, ahonnan 16464 főt öt szerelvény szállított el Auschwitz-Birkenauba. Az utolsó szerelvény 1944. június 15-én indult.
„Már az utazás során többen meghaltak a levegőtlen, zsúfolt marhavagonokban. Akik túlélték az utazást, azokra szelekció várt és a legtöbben egyenesen a gázkamrába kerültek” – idézte fel a hitközség elnöke, hozzátéve, hogy nem szabad elfelejteni ezeket a történelmi tényeket. Éppen ezért fontos, hogy egyre több fiatal látogatja meg a Miskolci Zsidó Múzeum és Látogatóközpontot szerte az országból.
„Bármennyire is fájdalmas, emberként kötelességünk emlékezni. Zsidóként pedig nemcsak az emlékezés a feladatunk, hanem az emlékeztetés felelőssége is ránk hárul” – mondta Grósz Andor, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (MAZSIHISZ) elnöke. „Összejöttünk ma itt a temetőben miskolci hittestvéreink deportálásának 81. évfordulóján, hogy közösen hajtsunk fejet és lerójuk kegyeletünket a Miskolcról elhurcolt nők, gyermekek és munkaszolgálatra kényszerített férfiak emléke előtt.”
„Ők még a gettósítás idején is hittek abban, hogy velük nem történhet meg ugyanaz, mint más országok zsidó közösségeivel megtörtént. Azonban nem számított az évszázados együttélés és az első világháborúban elhunyt 176 miskolci zsidó, de az az erőfeszítés sem, amelyet a helyi zsidóság a város fejlődése érdekében fejtettek ki. Mindent felülírt az elvakult gyűlölet és a mohóság, amivel el lehetett venni a zsidók vagyonát, házaikat és elkobozni a város 807 zsidó tulajdonú üzletét, ipari vállalkozásait, az ügyvédi irodákat és orvosi rendelőket. 1949-re pedig a Holokauszt után a beköltözőkkel együtt is csupán kétezer zsidó maradt Miskolcon. A veszteség, amit a Holokauszt a magyar zsidóságnak és az egész nemzetnek okozott, számszerűsíthetetlen és felmérhetetlen” – hívta fel a figyelmet a MAZSIHISZ elnöke.
„Ahogy jöttem ide az avasi zsidó temetőbe, szembe ötlött velem a tábla, amin szerepel, hogy Ne ölj! Mégis sok ezernyi áldozat neve van a kőtábla alatt. Ez is egy szomorú mementója annak, hogy mivé is lesz az ember, ha nem teljesíti az Úr parancsolatát és nem szereti felebarátját úgy, mint önmagát” – mutatott rá Hollósy András, Miskolc alpolgármestere. „Azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk azokról az emberekről, családokról, gyermekekről és idősekről, akiket 1944. júniusában erőszakkal elszakítottak otthonaiktól, közösségüktől, városuktól, vagy végezetül attól, ami a legértékesebb: az élettől.”
„Miskolc büszke arra, hogy kisebbségi közösségei mind a mai napig részesei annak a szövetnek, ami ma is az együtt élő közösségét jelenti városunknak. Pontosan ezért, ami 1944-ben történt elfelejthetetlen, megbocsáthatatlan és felfoghatatlan, mert minden élet érték és minden élet szent. Nem hagyhatjuk, hogy még egyszer ilyen megtörténjen! A mi felelősségünk, hogy a jövő nemzedékei is megismerjék az igazságot és a mi kötelességünk, hogy megőrizzük az emlékezetét, ami tanúságtétellel jár. Építsük tovább azt a sokszínű, egymásra figyelő közösséget, amelyben nem a származás, vagy a vallás, hanem az ember méltósága a legfőbb érték és az egymással való közösségvállalás a kulcs” – emelte ki.
