Mint arról már korábban beszámoltunk: február 20-án, pénteken Rákai András zenetudóst, korrepetitort hívták meg a Zenepalotába, hogy kurzust tartson Daltól az operáig címmel. Az előadáson egy különleges „műhelymunka” keretében saját énekeseivel és az énektanszak növendékeivel dolgozott együtt a színpadon. A bemutatkozó bartókosokat Bujtás András kísérte zongorán.
- Huszonöt éve vagyok korrepetitor. Nagyon sok emlék gyűlt össze ez alatt az idő alatt. De először azt kellene tisztázni, mit csinál a korrepetitor. Amikor az ember meghallja ezt a szót, elsőre a matekkorrepetálás jut eszébe. Ennél azért jóval többről van szó. Az énekesnek nemcsak egy dalt kell megtanulnia, hanem egész áriákat, sőt komplett szerepeket. Ezt el lehet kezdeni egyedül is, de egy szólam önmagában nem lesz zenekar. Viszont nem lehet mindig ott a teljes zenekar vagy a többi szereplő, ezért kell valaki, aki egy egész szerepet képes helyettesíteni, sőt be is tud segíteni a többi szólam helyett. Így már rögtön látszik, hogy a korrepetitornak nagyon fontos dolga van. Emellett folyamatosan együtt kell működnie az énektanár kollégákkal is – magyarázta Rákai András.
A színházban kezdte pályafutását
A Zeneakadémián zenetanár szakot végzett Rákai András.
– Nagyon szerettem zenét hallgatni, komolyzenét, rengeteget olvastam, kottákat bújtam. Megpróbálkoztam a zenetudományi szak felvételijével, ami azért volt érdekes, mert oda általában már diplomás egyházzenészek vagy karmesterek mennek. Engem 18 évesen vettek fel, amikortól kötelező volt a zongoratanulás – emlékezett vissza a kezdetekre, majd beszélt arról is, hogy nem akart katona lenni. – Amikor végeztem, halasztottam a szakdolgozat miatt, de mivel még nem volt diplomám, a könyvtári olvasójegyemet is megszüntették. Kicsit szomorúan indultam haza, amikor jött a csavar: behívót kaptam, mert 2001-ben még volt kötelező katonai szolgálat. Úgy döntöttem, keresek egy helyet, ahol le lehet tölteni a 15 hónap polgári szolgálatot, mert fegyverrel biztosan nem akartam szolgálni. Ekkor szólt egy tagja a baráti társaságomnak, hogy a színházban nagy szükség lenne korrepetitorra. A színházi munka egészen más, mint az iskolai: ott nincs olyan, hogy fáj a fejem, ma nem megyek be. A közönség jön, az előadásnak mennie kell. Felhívtam őket, és valahogy bementem – ma sem tudom, hogy mertem ennyi zongoratudással. Azt mondták, másnaptól kezdődik egy darab, Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén, egy holland rendező rendezi, másfél hónapig én csinálom. Ott álltam, és nem tudtam, mire vállalkoztam – vallott érzéseiről Rákai András.
Elmondása alapján nem elég eljátszani a darabot vagy egy-egy szólamot, a korrepetitornak véleményt is kell mondania, segítenie kell, irányt mutatni, így szépen lassan jött bele a munkába, és ma már bármibe „bele tud kötni”, nyilván a jó cél érdekében.
