Az Avastető ma elsősorban a kilátóról, a városra nyíló panorámáról és a körülötte kialakult modern közösségi térről ismert. Ám alig több mint száz évvel ezelőtt egészen más hangulat uralkodott itt. A város vigalmi negyedének nevezett pincesorok felett elegáns nyaralók, víkendtelkek sorakoztak, beleértve az Avas déli oldalát is, ahol a filoxéra járvány megjelenéséig (1880) mintegy ezer gazda folytatott szőlőtermelést. A „boldog békeidők” Miskolcának ez a világa mára szinte teljesen eltűnt, emlékét csak képeslapok, megsárgult fotók, valamint visszaemlékezések őrzik.
Ennek a polgári világnak a szerves részeként, közvetlenül az avasi kilátó szomszédságában állt két, egymással összekapcsolt villa, amelyek nemcsak elhelyezkedésükben, hanem tulajdonosaik révén is meghatározó szerepet töltöttek be a város életében.
A történet azonban nem csupán idilli nyári délutánokról, valamint az épületek neves vendégeiről szól. A villák felépítését bürokratikus viták, városrendezési elképzelések és kompromisszumok kísérték, sorsuk pedig később hű lenyomata lett annak is, miként bánt a 20. század viharos történelme a város egykori polgári értékeivel. Ahogy az Aranka- és Vilma-villa históriája így nem csupán két épület története, hanem az Avastető átalakulásának, funkcióváltásainak lenyomata is.
Berti és Imre
A korabeli képeslapok alapján a mai kilátótól csupán néhány méterre állt két, külsőségeiben szinte teljesen megegyező épület. Ahogy a későbbi leszármazott Pfliegler György fogalmazott, a „boldog békeidőkhöz” illő, „tehetős polgári” építmények voltak ezek, amelyek tökéletesen illeszkedtek az akkori avasi látképbe. Az építés pontos időpontját Pfliegler J. Ferenc naplójából tudjuk, miszerint Berti és Imre 1912-ben fogtak hozzá az építkezéshez. Az épületek tulajdonosai tehát Pfliegler Bertalan és a város elismert orvosa, a Sajó-parti világháborús kolerakórház létrehozója, Dr. Pfliegler Imre voltak.
Viták és kompromisszumok
Az építkezés azonban nem indult könnyen. A Pfliegler-fivérek 1911-ben készítettek tervrajzot a nagyavasi szőlőbirtokukhoz készülő nyaralókról, ezt a következő év januárjában adták be a városhoz engedélyezésre, ám azok megszerzése több akadályba is ütközött. Egyrészt a szőlő – amelyet akkor Máhr-szőlőnek is neveztek – papíron még a korábbi birtokosok, a Máhr-testvérek nevén szerepelt. A városban azonban senki nem kérdőjelezte meg, hogy a terület tényleges tulajdonosai Pfliegler Imre és neje voltak, így ez a bürokratikus akadály hamar elhárult. Azonban az már nagyobb problémát szült, hogy a kérdéses terület egy részére a város is igényt tartott. Az úgynevezett Avas-rendező bizottság ezen a földsávon akart ugyanis utat építeni, megkurtítva közel 8 méterrel a terület keleti és nyugati végét. Mivel az útépítést – ezzel a telek megrövidítését – megakadályozni nem lehetett, így a tulajdonos testvérpár kártérítésért folyamodott a városhoz, annak mértékében azonban nem sikerült megegyezni. Végül Túry József, az Avas-rendező bizottság elnökének közbenjárására a Pfliegler-fivérek lemondtak a kártérítésről, így az útépítés is megvalósulhatott. Mire az engedélyezési procedúra és a telekviták lezárulták, már a testvérek villái is épülőfélben voltak.
Aranka és Vilma
Pfliegler Bertalan nyaralója készült el előbb (1912. június 24-én), Imre majd’ egy hónappal később kért a nyaralójára „használhatósági engedélyt”. A nyaralók egyenként két szobából, egy pincehelyiségből, egy konyhából, egy verandából, egy teraszból és egy illemhelyiségből álltak. A testvéri szeretet jegyében ikerépületként megálmodott villákat egy gyönyörű rózsalugas is összekötötte egymással, igazán kedves miliőt varázsolva a hegytetőre. Nem véletlen, hogy olyan vendégei is voltak a testvérpárnak, mint a múzeumigazgató Leszih Andor, Perényi báró vagy éppen Windischgraetz Lajos herceg. Elmondható, hogy Aranka és Vilma, a testvérpár feleségeiről elnevezett ikervillák ekkor élték fénykorukat.
A nyaralók közvetlen közelébe építették 1928-ban azt a kilátóteraszt, amelyet előszeretettel jelenítettek meg a korabeli képeslapokon. Az építkezés közben találtak rá arra az 5000 darabos őskori leletegyüttesre, az ún. Abevilléen-i szakócákra, amelyek bizonyítják a jégkorszakbeli ősember jelenlétét a környéken. Ez a felfedezés alapjaiban formálta át az Avas múltjáról alkotott képünket.
Államosítás, majd pusztulás
Később az épületeket államosították, de azokkal végül nem kezdtek semmit – ezt a ma élő leszármazott, Pfliegler Péter jegyezte meg egy vele készített interjúban. A Vilma-villa (Imre nyaralója) „Gulyás villaként” került a köztudatba a '80-as években, későbbi tulajdonosáról átkeresztelve, míg párjának, az Aranka-villának a romjain épült meg később az egykori, a villákhoz mérten puritán kinézetű Panoráma söröző, ahogy ma már szintén egy vendéglátóhelynek épült létesítmény áll az egykori villák helyén.
A két „ikerhölgy”, az Aranka- és Vilma-villa sorsa jól példázza, miként alakult át az Avastető bő egy évszázad alatt. Bár a polgári nyaralóövezetből közösségi térré alakulásáig hosszú, viszontagságoktól sem mentes út vezetett, ennek következményeként az egykori épített örökség egy része ma már csak képeslapokon köszön vissza.
