Találkozzunk a Villanyrendőrnél! – ha két miskolci között hangzik el ez a mondat, nem szorul különösebb magyarázatra. Egy messziről jött ember azonban értetlenül nézne a beszélgetőkre. Így van ez közel hetven éve, noha már 1980-tól hiányzik az a forgalomirányító fülke, amelyet Villanyrendőrnek neveztek a helyiek. Ahhoz azonban, hogy megértsük az elnevezés ilyen szintű beépülését a miskolci közbeszédbe, kicsit messzebbről kell indítanunk.
Előbb Forgó, majd Megay
A város egyik legforgalmasabb kereszteződése a belvárosi, a sok esetben a középkori eredetig visszanyúló utcákhoz képest meglehetősen későn, 1794-ben jött létre a Kazinczy utca kialakításával. A Széchenyi utca (amely 1874 előtt a Piac utca nevet viselte), valamint a Szemere és Kazinczy utca találkozását a századfordulóban még Forgó-hídnak nevezték. Bár sokan akkor, és ma is, valamilyen mozgó szerkezetre asszociálnak a név hallatán, a terület a miskolci Forgó vezetéknevű család közeli kúriájáról kapta nevét. Majd a Forgó-híd térségét az 1910-es évektől azért kezdték el Megay-saroknak nevezni, mert a Széchenyi u. 42. szám alatti saroképületben nyílt meg és működött Megay Róbert legendás cukrászdája.
A nagyszülők generációjának a mai napig Megay-sarokként létező helyszín névadó épületét 1955-ben lebontották, majd kiszélesítették a személygépkocsikkal és autóbuszokkal egyre forgalmasabbá váló útkereszteződést. Ahogy az ekkor már üzemben lévő elektromos jelzőlámpák fényei, úgy váltották egymást a legendává vált helynevek: a Megay-sarokból Villanyrendőr lett, szükség törvényt – jelen esetben házat – bont alapon.
Rendőr villany nélkül
A forgalmas kereszteződés problémája ugyanis szinte folyamatos fejtörést okozott a mindenkori városvezetésnek, annak valamilyen fajta szabályozására már a századfordulón is szükség volt. Rendőri karjelzésekkel történő forgalomirányítás már a 20. század elején is létezett, egy 1910-es években készült felvétel tanúsága szerint ekkor is állt már rendőr a kereszteződésben, felügyelve a zavartalan forgalmat.
A járművek és a gyalogosok közlekedése azonban egyre balesetveszélyesebbé vált, ezért halaszthatatlanná vált a kereszteződésen áthaladó forgalom korszerű szabályozása. A belváros komolyabb átalakításának terveit nagyban „segítette” a második világháborúval járó pusztítás, így a kereszteződés rendezése több szempontból is elkerülhetetlen lett.
Az első
1949-ben a járdák sarkain jelzőlámpákat helyeztek el, a „Zöld ház” előtti sarokra telepítették a vezérlőszekrényt, ahol egy rendőr kézzel kapcsolgatva irányította a forgalmat. Ez volt Miskolc első forgalomirányító lámpája. A Villanyrendőr elnevezés, amely rövidesen az egész kereszteződés megnevezésére is kiterjedt, már ekkoriban kialakult (1953-ban már ezt az elnevezést használta egyik cikkében az Észak-Magyarország), hiszen a közhiedelemmel ellentétben nem csak az automatikus forgalomirányítást hívták villanyrendőrnek. Ha hihetünk a Magyar Értelmező Kéziszótárnak, akkor útkereszteződések esetén már magát a jelzőberendezést is annak nevezték annak ellenére, hogy azt ekkor még kézzel vezérelték.
A „müezzin”
1950. július 18-án szerény terjedelmű, tárgyilagos hangvételű újságcikk számolt be arról, hogy – feltehetően fővárosi példára – egy gombaszerű vasbeton építményt telepítettek, amelyen egy henger alakú, üvegezett szekrényt alakítottak ki, a rendőr vaslétrán mászott fel a majd két méter magas állványon elhelyezett dobozba, és kézi irányítással működtette a rendőrlámpákat. Az 1960-as években az irányító üvegfülkét mintegy három méter magasságba emelték fel, és egy, a lépcsőt is magába foglaló, ferdén kiképzett konzolos acélszerkezeten helyezték el. Az irányítás változatlanul kézi volt. Az ebben a korszakban született különböző sajtóbeszámolók szerint nem volt egy nyugodt munka a bódéban posztolni, ahol az ott szolgálatot teljesítő rendőrnek sokszor a farkasordító hidegben, rekkenő hőségben, szakadó esőben, a forgalmat függönnyel takaró hózáporban vagy épp tejködben kellett kezelni. A rendőrnek síppal vagy ha az nem hatott, kiabálással kellett „rendet tennie” a forgalomban, emiatt a tréfás kedvű miskolciak egy része müezzinnek is nevezte a bódét.
Tömeges búcsú
A ma is sokak emlékezetében élő forgalomirányító fülke karrierje – funkcióját tekintve legalábbis – úgy 20 évig tartott. Haladva a korral, az 1980-as években az irányítást már elektronikus rendszerrel valósították meg, de az üvegfülke rövid ideig ezután is megmaradt. Lebontása az éjszaka leple alatt történt, de ez sem akadályozta meg, hogy több száz miskolci a helyszínen vegyen végső búcsút az ikontól.
A mementó visszaépítése
Az egykori forgalomirányító fülke „visszaépítését” már tíz éve kezdeményezték különböző civil csoportosulások, amelyet igyekezett felkarolni a mindenkori városvezetés. Végül a tervezést tettek követték, így 2024. június 5-én átadták az elnevezést megtestesítő emlékművet a régihez hasonlító formájában, mégis új funkcióval: a forgalomirányítás szerepét átvette az emlékezés. Emlékezés a „miskolciságunk” egyik legfőbb szimbólumára, amely – bár csak egy ütött-kopott bódé volt – mégis origójává vált városunknak.
Nagy Attila
