Bár ekkor még nem tartozott Miskolchoz, itt kereshetjük városunk gyökereit – Miskolctapolca történetének 1. része IDE kattintva olvasható.
1711-ben egy püspök levelet írt a vármegyének. Nem egy új fürdő megnyitásáról, nem egy nagy beruházásról, hanem egy meglehetősen rossz állapotban lévő fürdő rendbetételéről. Talán ő sem sejthette, hogy az általa említett szerény tapolcai fürdőből néhány évszázad alatt egy országosan ismert üdülőhely fejlődik majd.
Pedig ekkor már évszázadok óta ismerték a hely különleges adottságait. A monostor elpusztult, a környék elnéptelenedett, de a források megmaradtak. A 18. századtól pedig újra egyre több ember fedezte fel a meleg vízben és a különleges természeti környezetben rejlő lehetőségeket.
Ezzel Miskolctapolca történetének egy új fejezete kezdődött.
„E pusztán van egy természetes melegvizes fürdő”
A tapolcai fürdővel kapcsolatos legkorábbi ismert írásos említés 1711-ből származik. Kollonich Zsigmond váci püspök, egyben tapolcai apát ekkor a vármegyének írt levelében hívta fel a figyelmet a fürdő rossz állapotára. Azt javasolta, hogy vezessék el a hideg vizű patakokat, és építsenek házakat azok számára, akik hosszabb időt töltenének a forrásoknál.
1717-ben már egy apátsági összeírás is említi a fürdőt: „E pusztán van egy természetes melegvizes fürdő.” Néhány évvel később pedig Bél Mátyás már három tavacskáról és a hozzájuk épített fürdőkamrákról számolt be. A püspök a fürdő közelében egy hat szobás fogadót is építtetett.
A fürdő ekkor még messze volt attól a komplexumtól, amelyet később már világfürdőként emlegettek. Egy 1743-as összeírás szerint egy nagyobb és két kisebb gőzfürdő, valamint vendégszobák és konyhák alkották, az épületek állapota azonban meglehetősen rossz volt.
Azonban újra élet költözött a korábbi pusztába.
„Babonás ez a táj”
Tapolca vonzerejét ugyanis nem csupán a víz adta. A forrásokat erdők, szőlőskertek, mészkősziklák és különleges növényvilág vette körül.
Egy 19. századi naplóírónő ittjártakor úgy fogalmazott: „Babonás ez a táj, melynek látványa is gyógyít.” Ekkor már a fürdővendégek sem csupán gyógyulni érkeztek, hanem kirándulni és pihenni is.
A források híre egyre messzebbre jutott. Csokonai Vitéz Mihály 1801 júliusában például ezt írta tapolcai tartózkodásáról: „A Miskoltz szomszédságában fekvő tapoltzai hévízben kéntelenítettem hosszas kúrát tartani.” E mondat pedig egy márványtábla formájában évekig díszelgett a Barlangfürdő előcsarnokában.
A 19. század folyamán már a víz tulajdonságait is egyre rendszeresebben vizsgálták. A tapolcai fürdőnek lassan kialakult a híre, és megszülettek az első, szinte reklámként ható leírások is.
A „léggyógyfürdő”
A tapolcai víz gyógyhatását már a 18. században kutatták. A korabeli orvosok többek között köszvény és ízületi panaszok kezelésére ajánlották, később pedig a szív- és érrendszeri betegségek is bekerültek az ajánlások közé.
A 20. század elején Henszelmann Aladár fürdőorvos „a szívbetegek Mekkáját” látta Tapolcában. Ő nevezte el Miskolctapolcát „léggyógyfürdőnek” is, utalva arra, hogy szerinte nemcsak a víz, hanem a környék levegője és klímája is hozzájárult a gyógyuláshoz.
A fürdő azonban ekkorra már nemcsak egészségügyi, hanem turisztikai szempontból is egyre értékesebbé vált. A szomszédos Miskolc felismerte, hogy a tapolcai források és a különleges természeti környezet komoly idegenforgalmi lehetőséget rejtenek.
Az 1908-as szerződés
A fordulópontot az 1908-ban megkötött szerződés jelentette a város és a munkácsi püspökség között. A 17 pontból álló megállapodás alapjaiban változtatta meg Tapolca jövőjét.
Miskolc nemcsak turisztikai központot látott a területben, hanem a város ivóvízellátásának egyik lehetséges megoldását is a tapolcai vízben. A megállapodás után hozzákezdtek a vízmű kiépítéséhez, miközben lehetőség nyílt újabb közfürdő kialakítására és a terület további fejlesztésére.
A város ekkor már nem egyszerűen egy fürdőt akart Tapolcán: egy egész üdülőhely kialakításában gondolkodott.
Üdülőhely születik
A 20. század első évtizedeiben egymás után jelentek meg az új épületek, fürdők, vendéglátóhelyek és szálláshelyek. 1923-ban megnyílt a környék első strandfürdője, később pedig sportuszodával is bővült.
1933-tól megjelent a Tapolcai Fürdőújság, amely programokkal és a fürdőhelyet népszerűsítő írásokkal látta el a vendégeket. Egyik 1933-as száma már arról írt, hogy Tapolca problémáinak megoldását a hivatalos üdülőhellyé nyilvánítástól várják.
Erre nem kellett sokat várni: 1934-ben Görömbölytapolcát hivatalosan is üdülőhellyé minősítették, megnyitva ezzel az utat a további fejlesztéseknek.
Villák, panziók és vendéglátóhelyek épültek, korszerűsítették a fürdőket, és egyre több turista érkezett a Bükk lábánál fekvő településre.
Miskolctapolca ekkor már nem pusztán egy különleges forrásokkal rendelkező völgy volt. Formálódni kezdett az a hely, amelyet a következő évtizedekben már valódi üdülőparadicsomként ismertek.
Egy fürdő, amely mindent megváltoztatott
A következő nagy fordulatot azonban nem egy újabb szálloda vagy strand jelentette, hanem valami egészen más.
A tapolcai hegyek mélyén ott rejtőzött egy különleges barlangrendszer, amelyet a víz évezredeken át formált. Az üregeket az 1920-as évek végétől Pávai Vajna Ferenc is vizsgálta, és felismerte, hogy a barlangok nemcsak tudományos érdekességet jelenthetnek.
A kutatások során egy addig ismeretlen, 31,5 Celsius-fokos forrás is előtört a sziklák közül, másodpercenként mintegy 150 liter vízzel. Összehasonlításként: az akkor körülbelül 70 ezer lakosú Miskolc teljes ivóvízszükséglete másodpercenként mintegy 120 liter volt.
Ekkor már felmerült a gondolat: mi lenne, ha a természet által évezredek alatt kialakított barlangrendszert fürdővé alakítanák?
Ez az ötlet pedig alapjaiban változtatta meg Miskolctapolca jövőjét.
Nagy Attila
