A 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválhoz kapcsolódó Történetek ereje című konferenciát 2026. szeptember 8-án, kedden rendezték meg a Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár és Múzeum épületében. A szakmai program a narratív struktúrák és a kortárs médiakultúra kapcsolatával, különös tekintettel a gyermekvédelemre, valamint a történetmesélés, a filmadaptáció és a forgatókönyvírás kérdéseivel foglalkozott.
– Arról szeretnék beszélni, milyen folyamat az, amikor egy eredetileg írott történetből mozgókép készül, legyen szó novelláról, regényről vagy a Hunyadi esetében egy sok ezer oldalas regényfolyamról – kezdte előadását Bán Mór. – Három ellentétpár mentén próbálom ezt felfejteni. Tavaly mutatták be a tíz epizódból álló sorozatot. A legalapvetőbb probléma azonban az, hogy a könyvsorozat még nincs kész, tizennégy vagy tizenöt kötetből áll majd, és sok-sok ezer oldalról beszélünk. Most hatezer oldalnyi történetanyagot kellett valamilyen belátható hosszúságú és keretekkel rendelkező televíziós alkotássá alakítani úgy, hogy az elkészíthető is legyen – mondta az író.
A film több emberhez jut el, mint a könyv
Azt előre bocsátotta, hogy minden írónak, függetlenül attól, hogy milyen műfajban dolgozik, van egy sajátos, személyes tapasztalata a filmes adaptációkkal kapcsolatban.
– Bármilyen filmes adaptációt nézünk, rendre ott van az a visszatérő gondolat, hogy a könyv azért jobb volt. Vannak természetesen kivételek, amelyek személyes megítélés és ízlés kérdései, de nagyon ritka az, amikor egy filmes adaptáció minden szempontból felül tud múlni egy adott irodalmi alapanyagot. Szerintem ilyen például a Mario Puzo regényéből készült A keresztapa, ahol a film magasabb esztétikai színvonalat képvisel – mondta, majd hozzátette, az egy fantasztikus dolog, amikor egy filmes megkeresi az írót, hogy szeretne filmet készíteni az írásából. – Ilyenkor az első kérdés az, hogy milyen írói hozzáállást és viselkedési formát választok. Szerintem az első és legfontosabb kérdés az, hogy elengedem-e a gyereket. Ezt a hasonlatot szokták használni akkor is, amikor egy író egy másik közeg felé engedi el a művét, és ez nemcsak filmes, hanem valószínűleg színházi adaptáció esetében is igaz. Hagyom-e, hogy az a történet, amit én megalkottam, onnantól kezdve a maga útját járja – magyarázta, hozzátéve, a másik lehetőség a görcsös ragaszkodás.
Stephen King gyűlöli a Ragyogást
Ez az írói attitűd általában abban nyilvánul meg, hogy az író mindenbe beleszól, amibe csak teheti.
– Én, ha producer lennék, egy írót sem engednék a filmes adaptáció közelébe – mondta, majd beszélt arról, hogy millió érdekes történet születik. – Én imádom ezeket a történeteket, a legklasszikusabb, amit nagyon szeretek, Stephen Kinghez kapcsolódik. A regényeiből már több filmet készítettek, irdatlan mennyiségű filmes alapanyaga van, és ezeknek a többsége elég gyenge. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy valószínűleg azért is, mert az ő írói attitűdje nagyon nehezen ragadható meg mozgóképben. Nemcsak maga a történet lényeges, hanem az is, ami mögötte van. Szerintem a közvélekedés által egyik legelfogadottabb, sikeresnek tekintett filmje a Ragyogás, Stanley Kubrick filmje, amit Stephen King elemi gyűlölettel szemlél. Ennek egy elméleti kérdés volt az oka. Számára a főhős, Jack Torrance karaktere nem úgy viselkedik a filmben, ahogy a regényben megalkotta. Hát ilyen van. És milyen paradox, hogy éppen azt a filmet gyűlölte a legjobban, amely talán a legtöbbet tette az ő filmes sikeréért. Annyira utálta ezt az adaptációt, hogy évekkel a film megjelenése után kiharcolta, hogy ő maga készíthessen egy minisorozatot, egy tévésorozatot a Ragyogásból, amivel hihetetlenül elégedett volt. Ennek megfelelően a közönség ezt nem különösebben kedvelte – mondta.
Náluk éppen fordítva volt
Bán Mór szerint működhet a görcsös ragaszkodás is.
– Vannak nyilvánvaló példák arra, hogy jól alakultak, de többnyire nem ez történik. Ennek az egyszerű oka az, hogy egy regény, vagy bármilyen irodalmi alkotás megírása a világ egyik legmagányosabb foglalkozása. Ezzel szemben minden filmes produkció elkészítése hihetetlenül összetett közösségi feladat, ahol nagyon sok ember teszi hozzá a magáét. A forgatókönyvírók nem feltétlenül azokat a pontokat látják szükségesnek az adott mű megfilmesítésében, amelyeket esetleg a szerző. Szerintem az egy tipikus szituáció, amikor a szerző vitatkozik a producerrel, és veri az asztalt, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy ez és ez a jelenet legyen benne a filmben, mert szerinte ez a lényeg. A producer szerint pedig nem. Ennek az ellenkezőjére a Hunyadi fejlesztése során is volt példa. A producerek ragaszkodtak egy olyan, erősebb erotikus tartalmú jelenethez, amely megragadta a képzeletüket, és nagyon-nagyon fontosnak tartották, nem dramaturgiai, hanem az egész történet lelkülete szempontjából. Azon kaptam tehát magam, hogy pontosan felcserélődtek a szerepek – mesélte az író előadásában.
