Képzeljük el, hogy árusok lepik el a miskolci belvárost, standok sorakoznak a főutcán és a környező tereken, a portékák között pedig nézelődők sokasága hömpölyög, egyes standoknál az alkudozások zaja cseng vissza, míg máshol már a sikeres üzlet fölött megköttetett áldomást isszák. Bár asszociálhatnánk egy régiségvásárra is, de amiről szó van, az sokkal inkább egy régi vásár abból a korból, amikor a Széchenyi utca – meglehetősen leíró módon – még a Piac utca nevet viselte.
Másfél-két évszázaddal ezelőtt ugyanis jóval nagyobb, egyben természetesebb volt a vásári forgatag: piaci napokon nemcsak a főutca, hanem a környező terek és mellékutcák is megteltek árusokkal és vásárlókkal. Egy hamisítatlan kereskedőváros képe rajzolódott ki, ahol a piac még nem szorult egyetlen kijelölt térre vagy csarnokba, és ahol a liszt, a vaj, a zöldség, a csizma, a fazék, a bútor éppúgy gazdára talált, mint azok a portékák, amiket a ma embere már nehezen tudna kínálandó áruként elképzelni.
De milyen lehetett ez a vásári forgatag a 19. századi Miskolcon? Szerencsére a ránk maradt, forrásértékű leírások segítenek azt rekonstruálni.
Alsó, Felső, Derék
A főutca piaci szerepe jóval régebbre nyúlik vissza a 19. századnál, hiszen már a középkorban itt összpontosult Miskolc kereskedelme. Később a Városház tértől a Sötétkapuig húzódó szakaszt Felső-piacnak, a Sötétkapu környékét Derék-piacnak, az attól keletre fekvő részt pedig Alsó-piacnak nevezték.
Ezek azonban nem három, egymástól szépen elkülönített piacteret jelentettek. Még az 1840–1850-es években is mindenki ott igyekezett helyet találni portékájának, ahol tudott. Piaci napokon gyakorlatilag az egész főutca, sőt annak mellékutcái is vásártérré változtak.
Egy cseh írónő a miskolci sokadalomban
Hogy mindez hogyan festett a gyakorlatban, arról szerencsénkre egy olyan utazó is beszámolt, aki saját szemével látta a miskolci sokadalmat.
Božena Němcová a 19. századi cseh irodalom egyik meghatározó alakja volt, akit különösen érdekelt a vidéki emberek élete, kultúrája és hagyományvilága. Utazásai során népmeséket és mondákat is gyűjtött, így talán nem véletlen, hogy Miskolcon is érzékeny szemmel figyelte az elé táruló hétköznapi életet.
Němcová 1851. április 30-án, egy szerdai napon járt a miskolci piacon, ahol puttonyokban állt a liszt, mellette vajat, zöldséget és virágot kínáló asszonyok ültek, odébb mészárosok, fazekasok, cipészek és bádogosok várták a vevőket. Lehetett kapni aszalt gyümölcsöt, edényeket, rőfösárut, használt ruhát, sőt régi vasat is. Az írónő szerint a szerdánként megtartott piac rendkívül népes volt, különösen a gabonakereskedelem miatt.
Akadt azonban olyan portéka is, amelyen a mai vásárló valószínűleg hosszabban elidőzne. Ilyen volt a sulyom, vagyis a vízi dió. A Tiszából gyűjtött termést megfőzték, felszeletelték és megsózták, harminc darabot pedig mindössze egy krajcárért adtak, így ezt a szegényebbek is előszeretettel fogyasztották.
Ha tudtad, mit keresel, azt is tudtad, merre indulj
A vásári forgatag nem ért véget a főutcánál. A környező mellékutcák is megteltek árusokkal, ráadásul idővel az egyes mesterségek és portékák valamelyest elkülönültek egymástól.
Az egyik utcában például szinte mindent meg lehetett vásárolni, ami fából készült: zsindelyt, kádat, dézsát és mosóteknőt, de akár kész ajtót vagy ablakrámát is. Máshol ágyak, szekrények és festett ládák sorakoztak, külön utcában kínálták portékáikat a fazekasok, csizmadiák és kalaposok, de megvolt a maguk helye az üstműveseknek, kosárfonóknak, szitakészítőknek és kötélverőknek is.
A főutca és mellékutcái így egy hatalmas szabadtéri áruházzá változtak, ahol jóformán mindent be lehetett szerezni, amire egy korabeli háztartásban szükség lehetett.
Persze az ember nem feltétlenül csak azért ment vásárba, mert új teknőre vagy csizmára volt szüksége. Az árunál sokszor többet ért az információ vagy az ismeretség.
Ízek, nyelvek, szerelmek
A piac legalább annyira volt társadalmi esemény, mint a kereskedelem színtere. A nagyobb vásárok idején már előző este megindultak a szekerek Miskolc felé. Němcová szerint egy-egy kocsin öt-hat ember érkezett, a szekereket lovak vagy ökrök húzták, mellettük csikók és kutyák futottak. Az érkezők elfoglalták helyüket, kifogták az állatokat, tüzet raktak, majd sokan a szekér mellett vagy éppen alatta töltötték az éjszakát.
Másnap aztán valóságos nyelvi kavalkád alakult ki: a magyar mellett szlovák, szerb, német, sőt francia beszédet is hallott az írónő, miközben a vendéglőkben és kocsmákban szólt a zene, a fiatalság pedig csárdást járt.
A vásár pedig az udvarlásnak is kiváló terepe volt. A legények mézeskaláccsal, gyűrűvel, pántlikával vagy kendővel kedveskedtek a kiszemelt lánynak, aki tolldísszel vagy bokrétával viszonozhatta a figyelmességet. Miközben tehát az egyik helyen néhány krajcáron alkudoztak, pár lépéssel odébb akár egy új románc is kezdetét vehette. Ilyen helyszín volt példának okáért a „Bakakorzó” a Búza téren, ahol a szomszédos laktanyákban állomásozó katonák ismerkedtek a környék cselédlányaival.
És ha valaki a nézelődésben megéhezett, természetesen arról is gondoskodtak. Az ételes sátrakban sült hús, hurka és leves készült, de ott volt a miskolci lacipecsenye is: forró zsírban pirított bőrös sertéshús, amelyet a szintén miskolci különlegességnek számító friss fehér kenyérrel kínáltak. A századfordulón született visszaemlékezések pedig azt a kocsonyát is megemlítik a vásári ételek között, amely később miskolci legendává nemesült.
Eközben a Búza téren
A miskolci kereskedelem azonban nem állt meg a belvárosi utcák végénél. Miközben a főutcát és környékét a kirakodó árusok foglalták el, keletebbre már a gabona- és állatkereskedelemé volt a főszerep.
A mai Búza teret 1851-ben már búzavásárként, illetve vásártérként említették, és a gabonapiac innen egészen a mai Petőfi tér környékéig húzódott. A tértől északra, a Szentpéteri kapu irányában következett az állatvásár, ahol lovak, marhák és sertések cseréltek gazdát.
Így válik igazán érthetővé, mekkora területet mozgatott meg egy-egy vásári nap: a belváros utcáin a kézművesek és kirakodó árusok kínálták portékáikat, néhány utcával odébb pedig már gabonával megrakott szekerek és eladásra hajtott állatok töltötték meg a teret.
A város fejlődésével azonban ez a rendszer sem maradhatott fenn változatlanul. A Búza téren 1885-ben megépült az első, kisebb vásárcsarnok, miközben az 1897-ben meginduló villamosközlekedés éppen az addig piacnak helyet adó főutcát és környékét nagyban érintette. Egyre sürgetőbbé vált tehát, hogy az utcákon és tereken zajló kereskedelmet rendezettebb keretek közé tereljék. Az 1926-ban átadott, épp idén százéves vásárcsarnokkal a kereskedelem súlypontja végleg a Búza térre került, a főutca pedig elveszítette évszázados piaci szerepét.
Amikor maga a város volt a piac
Ma már villamosok csilingelnek ott, ahol egykor szekerek álltak, „sokemeletes” házak kirakatai sorakoznak ott, ahol egykor árusok terítették ki portékáikat, és aligha kell lovak vagy ökrök között utat törnünk magunknak, ha intézzük a napi ügyeket.
Talán ezért is érdekes egy-egy belvárosi vásár alkalmával kicsit más szemmel nézni a főutcai forgatagot, hiszen a standok között hömpölygő tömegben, az alkudozás zajában vagy épp a portékák sokaságában talán felvillan valami a régi Miskolcból. Abból az időből, amikor nem egyszerűen a főutcán tartották a piacot. A főutca maga volt a piac.
Nagy Attila helytörténész
