Egy gyönyörű tavaszi napon hívott el szerelmem egy különlegesnek ígért randevúra. A Diósgyőri várnál találkoztunk és sétáltunk el a Tündérkertbe, ahova akkor léptem be először. Úgy éreztem, mintha nem is Miskolcon, a sokat szidott „sötét” borsodi településen járnék, és újra az jutott eszembe, merje valaki azt mondani, hogy ide nem érdemes eljönni! Dehogynem! A miskolci Tündérkertben az is szerelmes lesz, aki még sosem volt, ha másba nem, hát magába a szerelembe. A romantika virágzik minden egyes szegletében. Az ellentétek felkorbácsolják az érzékeket: mozgalmas, mert annyi látnivaló ömlik elém, és egyben békés, hiszen a növények rendezett sorain megnyugszik a szem. Virágok tömkelege, színesek, illatosak, felfuttatott rózsák, kacsák a vízben, csábító zöld gyep és gyermekkorom elmaradt bunkere a faágak között. A természet harmóniában az emberrel. Az emberrel? Ki lehet az, aki ilyet alkot? Meg kell tudnom, fel kell keresnem őt, ha kell, kihasználom azt is, hogy újságíró vagyok.
Így jutottam el a titokzatos alkotóhoz. Telefonban a hangja kedves volt, készségesen állt rendelkezésemre, hogy összehozzunk egy beszélgetést, de csak személyesen. Persze örültem ennek, hiszen a másik ember lelkét így érezhetjük meg igazán. Hamarabb értünk a kertbe a fotóssal, s mivel még nem találkoztam interjúalanyommal, fogalmam sem volt, hogyan nézhet ki. Éppen telefonálni akartam neki, hogy jelezzem, itt vagyunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy férfi egyesével nézegeti a virágokat, babrál rajtuk, mintha köszönne mindegyiküknek. Egy elítélő mosollyal konstatáltam az esetet, majd odaköszöntem. A több mint egyórás beszélgetés után azon morfondíroztam, vajon miért jelenik meg az emberben a rosszindulat, az irigység, miért fogalmazódik meg az a kérdés, hogy vajon mikor fogja fizetőssé tenni a belépést. Tényleg csak a kellemetlen tapasztalataink alapján ítélkezünk, vagy belőlünk fakad az esendőség?
Ez a férfi olyan lelkesedéssel beszélt a kerttel való kapcsolatáról, hogy az még ültő helyünkben is magával ragadó volt. Ismeri az összes növényt, tudja, mikor hozták ide „őket”, hogyan fogantak meg ezen a lápos területen, illetve mennyien pusztultak ki, hiába tettek meg értük mindent. Régi és új ötleteket említett, amik átalakultak a hely szellemének köszönhetően vagy pontosan úgy valósultak meg, ahogyan azt eltervezték. Azt éreztem, mintha a látogatókat nemcsak a kertbe engedné be, hanem a saját otthonába, az életébe, a lelkébe. Már tudtam, hogy nem kell feltennem neki azt a kérdést, mikortól kell majd fizetni a belépésért.
A fotózás kedvéért megkértük, vezessen körbe bennünket. Atyai szeretettel mutatta be az attrakciókat: a körhintát, a kialakított patakot, a leendő játszótér, kertmozi és hangversenypódium helyét, ahol szinte már látni véltem a lépcsőkön játszadozó vízesést, miközben klasszikus zenét hallgat a közönség. Mesélt a hónapokig válogatott alapanyagokról, a legmegfelelőbb kialakításokról, hogy mindenben a vendégek és a saját örömét keresse.
Én pedig csak ámultam újra, már sokadszorra a Tündérkert kapcsán, és boldog voltam, hogy beengedett a legbelsőbb szobákba is: elképzeltem, milyen gyermeki lélekkel várja az újabb csodákat, amiket alkothat ebben a varázslatos világban. Hálás voltam a sorsnak, hogy közel engedett hozzá, aztán hirtelen ráeszméltem: de hiszen már ismertem őt. Éppen akkor találkoztam vele először, amikor azon a gyönyörű tavaszi napon beléptem a kertbe. Az alkotás lényegének megértésekor ugyanis magát az alkotót is megérezzük.
