Komlóssy Attila barátom, sebész, fogorvos szakfelügyelő főorvos segít a szellemidézésben. Bár Diósgyőrben kezdte a szájban fúrást, faragást és tömést, megerősíti, a húzó a folyosó vége felé volt, mögötte már csak Fedor és később Kovács Zsigmond főorvos úr külön szobája lehetett. A húzóban egyszerre két széken, sztereóban ment a munka. Az előtéri beugróban egy véres vattacsomókkal teli köpködő jelezte, aki idetéved, hagyjon fel minden reménnyel.
Amikor a fájdalomtól eltorzult képpel belevetettem magam a nagy fekete bőrszékbe, a hangommal a bátorságom is elment. A hol fáj, alsó, felső? - kérdésre már csak mutogattam, bólintgattam. A tükrös kopogtatástól rögtön összementem. Attila szerint a szuvas fogfájás nem a világ vége. Páciensként persze mondhatom, nézőpont kérdése.
Majd maga is megerősíti, a húzóban szolgálók tényleg nem fontolgathatták, menthető-e a fogad, vagy keresztet vessünk rá. Aki besétált oda, az már eldöntötte, egy vagy két rágóval kevesebbel is beéri. Bizarr orvosi hozzáállás, de akkoriban ez volt az irányelv. Ne hagyjunk szenvedni senkit.
Magam is hoztam néhány ilyen végzetes döntést. Szememet is behunytam, hogy ne lássam a katonásan egymás mellett sorakozó csípőfogókat, gyökértépő szerszámokat. A doktor úr – az éppen ügyeletes – felkapta az első kézre eső fájdalomcsillapító fecskendőt és körbeszurkálta a fájó csontot, ínyemet. Mintha az akkori érzéstelenítők lassabban hatottak volna, de tovább zsibbasztottak. Hagytak is egy jókora időt, hogy hassanak. Majd amikor visszamentem, máris szembetaláltam magam a tállal, amelyben skalpként gyűjtötték a már önálló életet élő fogakat. Attilától tudtam meg, hogy annak idején a Csabai kapuban és Diósgyőrben is Székely Zoltán, az utóbbi helyen meg még Kovács Zsigmond voltak a főorvosok. Az ő szájsebészeti főorvosi kiváltságuk volt, nekik nem kellett a húzóban rendelni. A többieknek napi két óra volt az itteni penzumuk.
Most öregségemre tudom meg, hogy a foghúzás korántsem gyerekjáték. Barátom véleménye szerint egy rossz, határozatlan mozdulat, és ha a gyökér elsőre nem jön a foggal, jöhet a véső, kalapács. Egyébként ezeknek a tömeges húzásoknak következményeivel már a múlt század vége felé szomorúan szembesültünk. Miskolcon, a Zsarnain nem egyszer láttam a szemüveggel teli lavór mellett, protkókat is kínáltak. Nehéz volt elhinni, hogy a kopott, homályos, esztékás okulárék mellé valaki ilyen alig használt protézissel lepje meg magát.
Rá is kérdeztem megy-e az üzlet – lekopogta az eladó, még egy sem maradt a nyakán. Viszik, mint a cukrot. Mert rágni csak kell…
