Miskolcon volt egy olyan speciális hivatal, ahol minden kockázat nélkül bárki kipanaszkodhatta magát. A hetvenes években a Magyar Posta kebelén belül létezett a rádió- és televízió műszaki igazgatóságának egy zavarelhárító üzeme a Széchenyi utca 38. szám alatt, kis stábbal s komoly technikai felszereléssel. Itt lehetett jelenteni, ha rossz a rádió vagy a televízió adásvétele. Azokban az időkben, amikor a tető- és a szobaantenna között lehetett választani, magunk is könnyen eldönthettük, a sugárzásban vagy a készülékünkben van a hiba. Jó csapat volt a zavarelhárítás, csupa felkészült rádió- és tévészerelő-műszerész dolgozott ott Jánosházi Dénes főnöksége idején. Mezey Béla, Krisztián Péter és File Tamás technikus szinte állandó szereplők voltak a miskolci újságban.
Mindig szolgálhattak érdekességgel, megnézhettem a háborús filmekből ismert bemérőkocsit, a speciális kütyüket, amelyekkel lesik az éter hullámait. Ezzel nyomozták ki a műsort zavaró elektromos hegesztő- és habarcskeverő-gépeket. Annyira sikeresen reklámoztam ezt a szolgáltatást, hogy egyre több futóbolond fedezte fel, ez az a hely, ahol a legkülönlegesebb sejtelmeikkel állhatnak elő.
Ügyfeleik egy része azt állította, szomszédja sugározza őket. S ez már annyira fájdalmas, csak páncélsisakban képes aludni. Az egymással acsarkodók itt jelentgették egymást. Elmondták, valaki lehallgatja őket, s érzik, hogyan árad a melegség feléjük. Noha akkoriban még a mikrohullámú sütőkről csak az Élet és Tudományban olvashattunk. Gyakori volt a félreértés, mivel az elhárítás szerepelt az üzem nevében, többen gondolták, itt jelenthetik fel, hogy esténként a falon át hallják a Szabad Európa rádiót a szomszédból. Hét nem múlt el, hogy az éber polgárok ne jelentettek volna egy-két kémgyanús esetet. Minden bejelentésről jegyzőkönyvet kellett felvenniük, indigósan, három példányban, egyet az ügyfél kapott. Ezek voltak azok a példányok, amelyek aztán hónapról hónapra visszaköszöntek, a bejelentők ugyanis folyamatosan érdeklődtek az ügyükről.
Érdekes, hogy a környező hegyek, dombok árnyékában élők kevésbé voltak ennyire aktívak, türelmesen kivárták, míg megoldódott a vételi problémájuk. A hivatal feladata volt az is, hogy feltérképezzék a televíziós adóállomások környékén a vételi lehetőséget. Rajtuk is múlott, na meg az anyagi lehetőségeken, hogy az elzártabb településeken folyamatosan javították a sugárzók teljesítményét. Egyébként sokáig ez a részleg a posta egyik legcsöndesebb területe volt.
Mígnem beköszöntött a cébés korszak a nyolcvanas évek elején. Ezen sétáló, civil rádió adóvevők elterjedése fenekestől fordította fel a hivatal életét. Váratlanul szabadult fel a huszonhét megahertzes hullámhossz, éppen akkor, amikor a nagy miskolci rádióamatőrök sugárzási teljesítményét már sikerült megzabolázni. Korábban csupán néhány ember volt csak képes megzavarni a normális rádióadásokat. Innentől százszámra jöttek a panaszok, hogy hallják a szomszédjukat a Szokol rádiójukban megszólalni, éppen akkor, amikor a Táskarádiót vagy a rádiókabarét hallgatnák.
Mivel a városban én voltam az első ilyen cébérádiós, hamar megcsíptek. Fogorvos barátom éppen a Jézus Krisztus szupersztár című nagylemezét másolta a lemezjátszóról szalagra, amikor belerondítottam. Behallatszott, itt a 807/1 hívja a 807/2 állomást. Pedig nem is léptem túl a megengedett sugárzási teljesítményt, de a szomszéd gramofonjának nem volt még olyan speciális szűrője.
Ezek az évek pokoliak voltak a zavarelhárítóknak. A taxisok és az éjjeli baglyok, akik nonstop az éterben diskuráltak, megkeserítették az életüket. Macska-egér játék zajlott országszerte, vadászniuk kellett a nagy teljesítménnyel sugárzókra. Kezdetben megintették, megbírságolták őket, majd egy idő után feladták a küzdelmet.
Jól tették. Mint minden, ez is egyszer csak elmúlt, nincs az a nagy probléma, amely nem oldódna meg magától.
