Nem könnyű, de csak sikerül. Hirtelenjében így reagáltam egy kedves olvasó kérdésére, amikor bizonyára udvariasságból gratulált a frissen nyomtatott jegyzetemhez, és megkérdezte: hogyan jut eszébe minden héten ennyi régi zöldséget összeírni. Kár tagadni, a feladat elég izzasztó, de szerencsémre az én koromban már bármiről bármi az eszembe jut a régmúltból. Még annak az ellenkezője is.
Nos, a nyolcvanas évek derekán családilag úgy döntöttünk, túladunk az emeleti lakásunkon, és egy családi házat vásárolunk. A bukszánk és a magunk elé képzelt paraméterek és számok alapjaiban nélkülözték a gazdasági egyensúly fogalmát. Legyen csöndes, belvárosi, kertes, ahol végre egy kutyust is tarthatunk. Ez volt az álmunk.
Ritka mázlink volt, a régi lakásunktól alig két buszmegállónyi távolságra találtunk is egy régóta lakatlan, félkész állapotú, hullámpalatetős vityillót. Külsőre vakolatlan, lépcsők nélküli, óriási lépcsőházas hodályt, amelyben vékony, hajladozó pallókon egyensúlyozva jártuk be a számtalan helyiséget. Elsőre megtetszett a nem akármilyen létesítmény, amelyhez már tartozott is egy ki tudja milyen fajtájú kóbor kutya, amely azonnal befogadott minket.
Amikor az üzlet megköttetett egy ismert miskolci főorvossal, aki családostól az ország másik végébe költözött, még fogalmunk sem volt, milyen bizarr meglepetések elébe nézünk a közeljövőben. Csak azt érzékeltük, új szomszédjaink kitörő örömmel fogadták, hogy az immár 10 éve lakatlan házba élet költözik. Akkor tudtuk meg, hogy ennek a pincéjében bújt meg a város egyik hírhedt betörőtársasága, innen jártak portyázni, míg végül elfogták őket. Magam is láttam ennek a nyomait.
Innentől aztán minden napra jutott egy érdekes információ. Sorba mesélem, nekem is csak csepegtették ezeket. A házat az alapjaitól a tetőig a főorvos hálás betegei építették. Belgyógyászként széles volt a pacientúrája, ennek megfelelően változtak a kőművesek. Így aztán - a természetben kifejezett paraszolvencia jegyében - nem mindig a legjobb pallérok dolgoztak az épületen. Kiderült, a nyílászárók felé helyezett gerendák fordítva lettek berakva. A tervezője sem lehetett valami jó bőrben, mert a kéményeket kifelejtette. Végül is, értékarányosan nézve, mégsem volt olyan rossz üzlet.
Ám mire befejeztük az építkezést, szerettük volna megszabadítani az udvart a cirka harmincméteres ipari szállítószalagtól, amelyet megörököltünk. Behemót, teljesen üzemképes, óriási áramzabáló szerkezet volt. Gondolom, falazáskor ezzel hordták fel a B30-as blokkokat. Zsír új villanymotorja és a hibátlan gumiszalagja az alatta pörgő görgőkkel sokat érhetett. Nyilván valamelyik hálás beteg szerzeménye lehetett, amelyet végül úgy sikerült a házzal körbeépíteni, hogy még egy toronydaruval sem tudtuk volna kiemelni. Emlékszem, a környék összes építőipari cégét, a még létező BÁÉV titkárságát is megkerestem, hátha hiányzik nekik ez a masina. A kutyának sem kellett. Majd mi mást tehettem volna, kifizettük a feldarabolását és az elvitelét.
Ma már ennek az épületnek hűlt helye van. Ám a Derkovits utcán járva mindig beugrik, mit nem adnék, ha ismét lenne egy ilyen gumihevederes, paraszolvenciás szállítószalagom. Ha elfáradnék, ezen akár helyben járva is sétáltathatnám a kutyusunkat.
