A Fazekas Utcai Általános Iskolában tanított Kapcsos Sándorné Kati néni.
– Egy nagyon kedves volt tanítványom, Ági keresett meg azzal, hogy beajánlott engem a 8. wellingtoni hercegnek – kezdte a történetet. – Ő akkor már régen kint dolgozott, a herceg pedig azt kérdezte tőle, kitől tanult meg ilyen jól angolul. Így jöttem szóba. Később a hercegnek eszébe jutottam, amikor Christopher nevű fia keresett bébiszittert a három gyereke mellé. Ekkor vetták fel velem a kapcsolatot. Én ugyan haboztam, hiszen akkor voltam hatvannégy éves, de ő ragaszkodott hozzám. Megvan még a levelezésem a herceg menyével, Emmával, mert végül vele beszéltem le mindent – mondta.
Hozzátette: az Ági által csak „nagypapinak” hívott öreg herceggel, Arthur Valerian Wellesleyvel ugyan nem találkozott, de legendák keringtek róla.
– Kilencvenkilenc éves korában távozott az élők sorából. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a családjának dolgozhattam. A történelmi múltjukról annyit, hogy I. Arthur Wellesley a belgiumi waterlooi csatában, a Mont-Saint-Jean-fennsíkon 1815-ben legyőzte Napóleont, akinek ez vezetett a száműzetéséhez. A Wellingtoni hercegi címet később kapta a család – nyilatkozta a tanárnő, aki hozzátette, a család egyedülállóan óriási tiszteletnek örvend az országban.
Meggondolta magát
A tanárnő nyugdíjasként végül úgy döntött, hogy belevág a kalandba.
– Tudtam, ha kihagyom, meg fogom bánni, mert ilyen lehetőség ritkán adódik. A hercegről tudtam, hogy a nagyra becsült I. Arthur Wellesley wellingtoni herceg 8. leszármazottja, és az ősi 700 hektáros birtokon él 95 évesen. Ide vártak engem is. Egy hét múlva már ott kellett lennem, úgyhogy hosszas családi beszélgetések után döntöttem: ott a helyem. Akkor már öt éve voltam nyugdíjas, és a férjemmel úgy gondoltuk, nincs veszíteni valóm, ha kimegyek pár hónapra – mesélte. – Kaptam repülőjegyet, egy különálló, szép kis házat a kastély mellett, némi fizetést és egy autót. Ez utóbbitól tartottam, mert Angliában jobbkormányos autók vannak. Kellett egy kis idő, míg hozzászoktam, de nem tehettem mást, mert én hordtam a gyerekeket a magániskolába is, ahova egyszer behívtak egy történelemóra előkészületeire. Az ókorról tanultak, ezért ókori jelmezeket meg fegyvereket gyártottak – magyarázta a tanárnő, aki nagyon sokat tud a lovakról is azóta, mert heti kétszer a 9 éves Oliver lovagolt, aki utána rengeteget mesélt az állatokról.
Kapcsos Sándorné áprilisban ment ki dolgozni.
– Amikor jött a nyár, nagymamai teendőimre hivatkozva a lányomékhoz utaztam, és már akkor megmondtam, hogy nem fogok visszamenni, annak ellenére, hogy tündéri volt az egész család. Azt is felajánlották, hogy költöztessem ki az ezermester férjemet is. Neki is találnak majd valami munkát a birtokon. De én úgy éreztem, hogy az ő világukban nem érzem teljesen komfortosan magamat – vallotta be a nyugdíjas tanárnő, aki a gyerekeket különösen megkedvelte. – Három gyerekre vigyáztam: egy négyéves kislányra, egy kilencéves kisfiúra és egy tizenegy éves, Rett-szindrómás kislányra. Ez utóbbi lelkileg borzasztóan megviselt. Ő nem tudott beszélni, de mozogni, enni és inni sem. Róla gondoskodni hatalmas kihívás volt.
Könnyezett
Megható jelenet volt a búcsú, mikor a beteg gyermeknek elmondta, hogy elutazik. A kislány nem tudott beszélni, de mindent értett és felfoghatta, mi történik, mert potyogtak a könnyei.
– A gyerekekkel összenőttem. Én készítettem nekik a reggelit, tízórait, velem tanultak, együtt vacsoráztunk, én meséltem őket álomba esténként – emlékezett vissza szeretettel az ott töltött időre. – Pluszban kaptam egy olyan feladatot, hogy lássam el a kutyáikat is. Mindegyik gyerek a születésekor kapott egy négylábú társat maga mellé, így együtt nőttek fel. Azokat is nagyon megszerettem annak ellenére, hogy korábban féltem a kutyáktól. Együtt jártuk be nap mint nap a sok hektáros birtok egy részét és a hatalmas óriás mamutfenyőkben bővelkedő erdőt. Ezt például maradéktalanul élveztem, mert jól éreztem magam az állatokkal – mondta.
Mikor a tanárnő kiment, úgy gondolt a hercegekre, mint akik nagy társasági életet élnek, mindig tele a kastélyuk vendégekkel, fogadásokat adnak.
– Ehhez képest hozzánk szinte soha nem jött senki. Inkább a család ment vendégségbe. Egy alkalommal a skóciai birtokra is egy hétre. Egyszer szerveztek születésnapi kerti partit a legkisebb lánynak. Meghívták az iskolatársakat, anyukákat, de még egy csokimestert is, aki miatt fülig csokisak voltak a gyerekek. Christopher, az apa egyébként London belvárosában dolgozott, egy nagy pénzügyi cégnek volt a vezetője. Minden reggel már 6 órakor indult a munkahelyére, ahonnan csak késő este jött haza – mesélte, majd hozzátette, a család minden szolgáltatást a birtokra kért: fodrászt, kutyakozmetikust és a bevásárlást is. – Felemelő és felejthetetlen emlék a velük töltött időszak, amit még szebbé tesz, hogy hivatásom és kedves tanítványom révén élhettem meg.
