- Amikor idekerültem, még egy kis UAZ-zal jártuk a várost – idézte fel Hankó Zoltán, aki rakodott aztán Csepelre, IFA-ra, Kamazra, Škodára és LIAZ-ra is. 1977-től tanúja a szemétszállítás hazai evolúciójának, többek közt annak, miképp honosodott meg nálunk a szelektív gyűjtés, helyesebben mondva: mennyire sikerült azt ténylegesen életmódunk részévé tenni, mindennapos gyakorlataink közé beemelni.

- Eleinte még alig voltak aszfaltozott szakaszok, így majdhogynem a földet köpködtük, akkora port vert fel a kocsi – emlékezett vissza a fémkukákkal felrajzolt utcaképekre, melyek egyet jelentettek az embertelen fizikális és egészségügyi megpróbáltatással.

Felidézni se tudja, mikor volt utoljára táppénzen. Mindmáig leghosszabb távolmaradását egy évtizedekkel korábbi munkahelyi balesetnek köszönhette. – Amikor a lábamat és a bordámat eltörtem, azt a napot még jóformán végigdolgoztam – mesélte életerőtől kicsattanó derűvel.

Munkaköre komoly önfegyelmet követel ugyan, de a szabadságot is biztosítja véleménye szerint. – Nincs senki a hátam mögött, mint egy gyárban. A magam ura lehetek – fogalmazott.

Hankó Zoltán jövő februárban éri el a nyugdíjkorhatárt, de még legalább egy évet szeretne maradni a cégnél. Nyolcszoros nagyapaként Felsőzsolcán lakik feleségével. Öt fia közül négy már szakmát is szerzett, amire neki nem volt lehetősége.