A darab Miskolcon egyedülálló, talán még soha nem tapasztalt sikert ért el. A színműnek éppen a trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmával történő színpadra vitele örökre emlékezetessé tette a miskolci deszkákat. A téma különleges és egyedi, rendezői „fogásokban” bővelkedő interpretációja az egész országban egyedülálló, azonban a rendező a trianoni évforduló, valamint a színház közelgő születésnapja ellenére mégsem nacionalista szempontok alapján alkotott, mindamellett erős nemzeti öntudatot áraszt, és egyben ébreszt a nézőben. Jól példázza ezt, hogy 2020. őszén a Nemzeti Színházba is meghívást kapott az előadás (habár sajnos a pandémia miatt elmaradt).
Olyan „finomhangolások” találhatóak benne, mint a parasztlányok békebeli, sárgás-kékes-virágos fejkendői, amelyeket nagymamáink levendulaillatú szekrényéből is bármikor elővehetünk, vagy az a páratlan jelenet, amikor a Simon Zoltán megalkotta Balázsházy főhadnagy a mellére hajtja Csaholyi hadnagy (Somhegyi György) fejét, mintegy szemléltetve ezáltal annak a háborúban történő elesését.
Kiemelkedő pont a közös táncjelenet, ahol a legtöbbször már közben ütemesen tapsol a közönség, a végén pedig percekig tartó vastaps és üdvrivalgás közepette, a következő mondattal a hangzavarba „kiabálva” tudja csak folytatni a szereplőgárda a darabot. A férfi energia áramlik és izzik, kedvünk lenne felugrani a deszkákra és ropni, énekelni a dalt a színészekkel együtt.
Ezt már csak fokozza az első felvonás végén a Simon Zoltán által elmondott lövészárok-monológ, mely a darab – sok közül – egyik csúcspontja. Nagyszerű a szöveg, de azt a „lelket”, ami benne van, a színművész teszi hozzá. A fájdalom szinte tapintható a színpad felett, a néző mellkasa szorít és ez a szorítás talán csak otthon, a hazatérte után enged kicsit. Minden egyes alkalommal nagy pillanata ez a Színháznak is, Simon Zoltánnak is. A szívünkben marad, napokig (!) nem ereszt.
Szegedi Dezső szívettépő, a végletekig egyszerű, nagyon hiteles és érzékeny dala (mindamellett, hogy a karakter komikus oldala is figyelemre méltó) az esketések alatt már előrevetíti a második felvonást, és a szünetben valahogy rá is nyomja a bélyegét a hangulatra, hiszen tudható: már a küszöbön van Trianon…
A második felvonásban Feczesin Kristóf szinte éhgyomorra elégeti a Nagy Magyarország térképet, ismét kreálva ezzel egy olyan nagy pillanatot, mely akár hatásvadász is lehetne, de nem az: simán csak kitépi a magyar ember szívét…
A második felvonás zseniális, hihetetlen erőt és beszédes jelképet kinyilatkoztató jelenete Dusán és Géza viaskodása, amely hasonlít egy bikaviadalhoz, és olyan feszültség árad belőle, hogy talán még egy percig sem lehetne ezt már folytatni…
A magyar azonban sírva is vigad, Dusán halála után is ugyanott folytatják a sorstársak, ahol abbahagyták: a nemzeti összetartozásnál, melyet mi is fejezhetne ki a legjobban, mint a közös népitánc. Ugyanazt a motívumot nem mindig szerencsés – és nem is mindig sikerül! – helyesen, jól elsütni a színpadon egy darabon belül, de Szőcs Artur ezt itt olyan tökéletesen csinálja, olyan keretet ad vele a darabnak, hogy végülis ezzel következik be a katarzis.
A Babra játéka a magyar ember lelkéig hatol, hiszen a tárogatózene unikum, tökéletesen illik minden jelenet alá. Okos megoldás a nagybőgős hölgy bevonása a darabba Balázsházy főhadnagy szerelmeként, és szépen is működnek együtt.
Vajon hová lehetne még méltatni a három főszereplőt? Hiszen nélkülük kevesebb lenne ez a darab. Szép megjelenítése a nemzeti színeinknek: Dusán a piros, a vehemens és lehengerlő személy, szenvedélyes és hirtelen. Irina a fehér, az állhatatos, majdnem végig megingathatatlan, tiszta és egyenes nő. Géza a zöld szín, úriember, mindig nyugodt, soha nem zökken ki, amikor mégis, akkor viszont nagyon, a darab legvégén, a szerelme védelme miatt. 2020. októberében egy lelkes néző ezt ki is fejezte a három színű rózsából kötött csokorral a triumvirátus felé. Olyan hármast alkotnak ők, mely szereplőválasztás ismét csak a rendező kivételes szeretetét, és tiszteletét tükrözi a darab, és az írója felé. Feltétlenül kiemelendő a Fandl Ferenc alkotta Pópa. „Jóska”, aki az egyházi lét világi oldalát szókimondó, de nem bántó humorral bontja ki, a fontos jelenetekben megható feladattal (esketés a frontra indulás előtt). Sajátos karakter, ami üde és egyben komikus színt hoz a darabba, különösen a virágokkal teli váza alatti performansz, ami alatt a néző könnye egyszerűen kicsordul a nevetéstől.
A színmű Szőcs Artur – és természetesen az összes, a darab létrejöttében közreműködő személy – munkája nyomán olyan mértékű tetszést és rajongást váltott ki a miskolci közönségből, hogy az utóbbi 6-8 előadást rendre 10 perces állótapssal jutalmazzuk. Erre a Miskolci Nemzeti Színház fennállásának történetében talán még nem került sor.
Szőcs Artur Feketeszárú cseresznyéje olyan a színháznak, mint a lélek a testnek: nélküle is lehet élni, de csak 90%-on.
Szenvedélyekkel teli, rendkívüli módon túlfűtött alkotás, mely által egy érzelmi hullámvasútra ülünk rá minden egyes alkalommal, de a lehető legjobb értelemben!
Ez a darab az, amiben minden – a díszlettől kezdve a jelmezeken át a kiemelkedő színészi munkákig – egyszerre, a legmagasabb színvonalon jelen van. Kötelező történelemóra a gimnáziumban, olyan érzések közvetítésével, amelyeket legalább egyszer minden embernek át kell élnie.
Az ilyen élményért érdemes színházba járni. Tizedszer is.