Hegedű a kalitkában

Egy kiló friss felsál, blokkal a falra szögezve. Előtte egy kalitkában igazi mesterhegedű. Körötte keretezetlen grafikák, értékes kisplasztikák és a bólétálban egy halomnyi zöldhasú bankó. A csaknem lakásnyi méretű nagyszoba közepén néhány kisebb-nagyobb dohányzóasztal, vérvörös, feslő műbőrfotelokkal a Dériné utcai galéria rejtekében. Az élet este hatkor kezdődik, és csak akkor lesz vége, ha mindenki úgy akarja. Ez Miskolc első és utolsó zárt körű művészklubja, amely a békebeli hetvenes-nyolcvanas években néhány évtizeden át első vagy második otthona a város értelmiségi körének. Családos és szingli színészek, építészek, szerkesztők és meg nem értett értelmiségiek találkahelye, ahol azt se nézik ki, aki csupán egy kisfröccsöt szürcsöl éjfélig. S ha megéhezik, akár két pár mustáros virslit is kaphat felírásra a következő fizetésig.

Még alig vagyunk túl az ötvenhatos népfelkelésen. Feszes a proletárdiktatúra, mindenki figyel mindenkit, él még az ötvenes évek derekán alakult Petőfi Kör emléke. Ezek után vajon kinek juthat eszébe egy ilyen gondolkodóknak szánt közösség megalapítása. Kamarás Jenő fotós, Varsányi Zsuzsa, a Miskolci Rádió zenei szerkesztője, Hammer Éva, a galéria restaurátora egyik napról a másikra álmodja meg a művészklubot. Dusza Éva, a galéria első embere, aki nemcsak a Diósgyőri vár, de még a pályaudvar előtt strázsáló páncélvonat gondját is viseli, áldását adja az ötletre. Sőt támogatja is.

Varsányi Zsuzsa, a fiatalok zenés találkozójának népszerű szerkesztője lemezeket rakosgat, szalagokat vág és ragasztgat, közben a kulisszák mögött menedzseli az egymással rivalizáló Bányász és Építők Zenekarát, de közben klubot szervez. Nincs gondja a toborzással. Aki számít, az hívás nélkül jön - Oravecz János, Szendrei József, Dobos Lajos, Máté Iván, Tarján István, Lenkei Zoltán, Gyarmati Béla, Kondor Béla, Mazsaroff Miklós, Feledi György, Szalai Lajos, Bekes Dezső, Wirth Lajos és párja, Zsuzsa, Gergely László. Hosszú a névsor, elnézést, ha valakit kihagyok. Nem szándékos.

Mindenki tudja, ide csak ajánlással lehet betérni. Kivéve azoknak a kíváncsi, nyúlt fülű, leskelődős, nyakkendős embereknek, akik hivatalból rosszat sejtenek a társaságról. Egyébként vágni lehet a cigi- és a pipafüstöt. Még fordított a világ, a levegőre vágyóknak oxigént kell szippantani a ház előtt. A benti diskurzusok békések, de vehemensek. Senkivel nem kell egyetérteni, egyébként a törzsközönség soha nem közömbös. Panaszkodnak, szidnak, pletykálnak, mint egyébként egy normális világban szokás. Vannak baráti körök és egymásra talált párok. Igen, néha spontán családi botrányok, féltékenységi jelenetek is színesítik a klubéletet. Amelyekről három napig is lehet csámcsogni. Persze ennél gyakoribbak a várospolitikai témák, történések, amelyek érdekes módon mindig a Déli Hírlapban köszönnek vissza.

A sarokban megbúvó kis bárpult mögött Lázáriné Valika áll. A rövidital mellé paprikás, hagymás zsíros kenyeret is lehet kérni. A cateringről a szomszédos Kossuth Szálló bárja gondoskodik, mígnem rájönnek, ez nem biznisz nekik. Sebaj, Zsuzsa és Évike félévig eljátssza a bárpultos mixer szerepét. A beugrást vastapssal köszönik meg.

Majd az alapítók egyike, Zsuzsa, Bulgáriába utazik a párjával. Hosszú az út a kicsike Fiat ötszázassal. A tengerpartig László vezet, ám megérkezésük után valami ismeretlen betegség, rosszullét éri el. Zsuzsának nincs jogosítványa, ám a szükség törvényt bont – különben már ez is elévült –, nincs más kiút, mint hogy vezetői engedély nélkül kormányozza haza a fehér minicirkálót. Párja az anyósülésből navigál. Mire hazaérnek, Varsányi Zsuzsa szívéhez nő a kisautó. Megveszi.

S hogy majd mi lesz a klubbal, arról majd legközelebb. Annyit előzetesen, bármilyen jó és kellemes valami, egyszer csak mindennek vége lesz…