Mivel két évtizeden át a belváros legnagyobb kenyeres boltja felett laktunk, friss péksütemények kellemes illata lengte be a lépcsőházat és a lakásunkat is. Pékség sosem volt itt a Széchenyi utca 50. szám alatt, de az udvari raktárból hatalmas, lyukacsos alumínium ládákból innen osztották el a friss kenyeret.

Jó, ha évente egyszer rendezték át a bolt kirakatát. Augusztus huszadikára rendre kitaláltak valami ütős politikai szlogent, és tudatták, hogy ezentúl a kifli és a zsemle is már az új lisztből készült. Ilyentájt hallgattuk a Münchenből sugárzó nyugati adó híreiben, hogy a jó magyar búzát eladjuk, és a mi kenyerünket francia lisztből sütik. Igazából ezek a pletykák nem sok vizet zavartak. Hiszen már választék is volt a polcokon – kinek fehér, kinek a barna. Egy áron, kilónként három forint hatvan fillérért, míg a zsömle és a kifli - akár sósan vagy vizesen - darabonként mindössze negyven fillérbe került.

Mivel drága szüleim a valamikori terményforgalmi és begyűjtési vállalatnál, a majdani István malomban dolgoztak, gyerekfejjel is érzékeltem a már júliustól kezdődő betakarítási szezon összes hajcihőjét. Tervgazdálkodásban éltünk, apám sofőrként aratásról aratásra vitte a vállalat igazgatóját, aki a helyi tanácsházáról azonnal megtelefonálta, hol, mire lehet számítani. Persze csak a jó híreket. Zoltán József bácsi az állását kockáztatta ilyenkor. Délutánonként magam is velük tartottam a határszemléken, mert ilyenkor, aratás után, egy kosárra való igazi szalmaszálat gyűjthettem. Ebből egy hónapig versenyben fújtuk a szappanos gömböket a gangról. Ennél szórakoztatóbb és ártatlanabb játékot el sem tudok képzelni.

Később édesanyám Bobcsáknéval, a labor vezetőjével elemezte az új liszt sikértartalmát. A többszintes István malom minden emeletén mintát vettek, hogy a sütőszerű spektrográfban kimérjék a minőségi szintet. Majd ezt titkosították annyira, hogy csak dr. Szabó József igazgató vagy Balla Andor főmolnár tudhatta meg az igazat.

Az aratást záró nagy ünnep, amikor legálisan is ihattak az üzemben, az augusztus huszadika előtt volt, azon a napon, amikor a felcicomázott teherautókon az utolsó búzarakomány is beérkezett. Előttem van a kép, az udvarostól a portásig mindenki lelkesen morzsolta a búzaszemeket. Hozzáértő tekintettel. Végül magam sem maradhattam ki ebből a szertartásból, amelyhez nemcsak Kőbányai sör, hanem finom szalámis szendvics is jutott az udvari asztalokra.

Később szerkesztőként sem szakadtam el a malomtól, évekig írtam az üzemi lapjukat. Sőt a velük szimbiózisban álló sütőipari vállalathoz is rendszeresen jártam riportra. Így aztán augusztus huszadika előtt, az utolsó előtti munkanapon mindig megleptek. Szép gesztus volt. A kenyérgyár ajándéka egy még csaknem meleg, hatalmas, pirospozsgás parasztkenyér volt nemzetiszínű pántlikával átfűzve. Fontossági sorrendben a kenyérgyár sofőrje hordta szét a városban, és persze alá kellett írnom az átvételi elismervényt. Közben pimasz módon átsilabizáltam a listáját, kíváncsi voltam, hányadikak vagyunk, hol van a Déli Hírlap a fontossági sorrendben.

Emlékszem, jól álltunk. Majd minden áldás nélkül felszeleteltük egymás közt. Nekem csak a serclije kellett. Megszokásból. A házunk alatti üzlet vezetője, Starkné Sárika néni is mindig ilyen ropogós, dumós végekkel lepett meg.

Szántó István