A novemberi, koraesti félhomályban egy szigorúan titkos bevetésre gyülekeztünk a sajószentpéteri őrsön. Árnyasi Gyula rendőrszázados, az újjáalakult miskolci R-csoport parancsnoka itt árulta el, hogy lecsapunk a széntolvajokra. Mi, bűnügyi tudósítók - a nyolcvanas évek elején még magunk is akcióztunk - bepréseltük magunkat a PVC kabátos rendőrök közé a szürke, rozoga Lavtyija kisbuszba. Majd Edelény és Berente vonalában oszlottunk szét a vasúti töltések takarásában. Nem sokat ácsorogtunk, mihelyst besötétedett, csigalassúsággal megérkeztek a szénszállító vagonok, s csak azt láttuk, hogy tetejükön dolgos kis kezek szorgalmasan górják le a rakományt a vasúti pálya mentén. Fenn igazi gyerekmunka folyt, míg a sínek mentén nagy zsákokkal mezgereltek társaik. Majd a tisztes távolból aggódó szüleik gyorsan elvonszolták az egyenként félszáz mázsányi zsákmányt.

Óriási fogás volt. Reggelre több tucat rosszul öltözött, didergő, vacogó, lehajtott fejű, síró tizenéves gubbasztott az őrs udvarán. Másnap estig tartott a jegyzőkönyvezés, míg a gyerekek szüleit is begyűjtötték. Mi lemondtunk a szenzációról, s mint kiderült, a rendőröknek is van szívük. Talán egy figyelmeztetéssel tettek pontot az ügyre. Máig is tudom, ez a fajta tolvajlás mindaddig tartott, míg a bányákat fel nem számolták.

Mindez arról jutott eszembe, hogy éppen most, immár csaknem egy hónapja várjuk a gázkazánunk cseréjét. Kevés a jó szerelő, és sok a megrendelés. Sebaj, dupla zokni, dupla pulóver, több mozgás, és akár el is felejthetjük a szibériai gáz hiányát. Mert ugye, amikor a hetvenes évek előtt mázsaszámra hordtam a pincéből az első emeletre a szenet és a csutkát, elképzelni sem tudtam, milyen lehet egy gomb megcsavarásával meleget csiholni a konvektorból. Mégis megvoltunk. A Vászonfehérítő utcai másfél szobás panelben gyorsan megszoktuk, hogy bármikor érkezünk haza, melegek a radiátorok. Sőt annyira, hogy még az utcát is fűtöttük a nyitott ablakokon át.

Majd a nyolcvanas években volt egy kisebb paradigmaváltás. Mezőcsáton feleségem szüleinél megtanultam, hogyan kell a szenes kazánnal a levegőt is megolvasztani. Sőt magam is cipeltem a fűtőolajos kannákat a közeli kútról. Megszokni viszont sosem tudtam az olajkályhát. Ezzel nem lehet úgy begyújtani, hogy ne legyél olajszagú, ráadásul ez csak addig fűt, míg az utolsó csepp olaj is eltűnik a tartályból. Ez után is jött egy újabb alternatíva, megjelentek a Pb gázpalackos szieszta kályhák. Majd miután kellően elterjedtek, híre ment, zárt térben mérgezők, és akiket ez sem riasztott el a használatától, gyorsan megtapasztalták, milyen gyors ütemben drágul a palackos gáz.

Különben a mivel fűtsünk, hogyan melegedjünk, korántsem új keletű téma. Csak nekünk, akik megszoktuk a jót, és most nehéz visszafordulni a komfortos megoldásoktól. A közelmúltban is sokat foglalkoztatta ez a kérdés az elődjeinket.
Hogy mennyire, drága jó édesanyám ezzel kapcsolatos huncut történetét menetrendszerűen felemlegette. Mivel nagyapámék egy vidéki szeszgyárat béreltek, megesett, hogy meglepetésszerű látogatást tettek náluk a fináncok. Egy ilyen téli vizit alkalmával mamámra hárult, hogy befűtsön a vendégszobában. Az ilyen ellenőrzések nem sok jót ígértek, mamám nem is kedvelte őket, így két nagy kocsis gyertyát gyújtott a kis kályhába. Amik szépen lobogtak, ám a fényen kívül más hatással nem voltak a klímára. Reggelre derült ki a turpisság. Szerencsére a szőrösszívű fináncoknak volt humorérzékük. Igaz, olyan fagyos.