Ugrás a tartalomra

Kulcspozícióban

Szántó István
Utoljára módosítva
2022. március 20. vasárnap 12:44
Szántó István jegyzete.

Máig sem tudom miért, talán helyi folklór volt, a városunkban talált kulcsokat rendre a Déli Hírlap titkárságára adták le. Akár a közlekedési vállalat talált tárgyak osztályára is letehették volna, de mégis nekünk adták. Talán azért, mert a hetente kétszer megjelenő Miskolciaké a szó rovatunkban mindig közzétettük a gazdájukat kereső kulcscsomók paramétereit. A rendszer annyira bejáratódott, hogy végül már egy ládára való nyitószerkezetet őriztünk. Jó volt látni azt a sugárzó boldogságot, amikor valaki nálunk lelte meg a keresett kulcsait. Kérdezgették, kinek köszönhetik a szerencséjüket, de mi sosem tartottuk számon a becsületes megtalálók nevét, elérhetőségét. Ahogyan manapság visszagondolok, erre a spontán szolgáltatásra, ez volt az újság egyik legsikeresebb marketingfogása. 

Jómagam is gyűjtögető vagyok. Aki egy jól, rosszul működő szocialista hiánygazdaságban szocializálódott, az az elhajlott százas szöget is megőrzi. Semmit nem dobunk ki, mondván egyszer még csak jó lesz valamire. Így aztán az elmúlt félévszázad során egy szatyorra való kulcsot is sikerült összegyűjtenem. Van néhány olyan templomzárba illő nagy is, amelyet érdemes lenne bearanyozni, és bársonnyal bélelt díszdobozban őrizni. Legalább három karikára való kis kulcsom és íróasztalzárakba való is van. Baráti köröm már felfedezte ezeket a kincseimet így aztán gyakran kikölcsönzik, ha a sajátjukat elhagyták. A visszajelzések szerint jók a találati arányok, kellő türelemmel száz próbálkozás után csak akad egy olyan kulcs, ami hallgat, a szézám tárulj varázsszóra.

Visszatérő kérdés hogyan, honnan gyülemlett fel ennyi különféle kulcs. Nos, életem során sokat, sokszor költözködtem, és akár akartam akár nem, szinte mindenhonnan maradt nálam néhány kulcs. Autóindító slusszkulcs és kiszáradt távirányítós. Különös, de a csomóról megismerem, melyik honnan ered. Például a Széchenyi utcai lakásunk főbejárati ajtajába valók hiánytalanok. Az összes hosszú, normálméretű, még nem léteztek olyan kisméretű, sárgás biztonságiak, amelyeket házilag is lehetett reszelgetni. A lakásunkkal szemközti Rinder vasboltban mindig kínáltak nyerskulcsot, amelyet satuba szorítva tűreszelővel akár szemre méretezve is megformálhattunk.

A nyolcvanas évek elején jelentek meg Miskolcon az első kulcsmásoló masinák. Tuti biznisz volt, ha jó a memóriám, ezeket olyan százezer forint körüli áron hozták be nyugatról. Először a piaci vándoriparosok jelentkeztek ezzel a szolgáltatással, majd később Grósz Iván is megpróbálkozott egy ilyen biznisszel a Vörösmarty utca egyik panelházának a földszintjén.

Kevesen tudják, tudhatják, hogy a háztömb bizalmiak, a házmesterek minden lakásba bejuthattak. Persze a rendőrség, a hatóság kérésére. Ha nem volt tartalék kulcsuk, kézügyességre hagyatkozó sparheltivel bármilyen akkori zárat nyitásra bírtak. Ez a speciális szerszám egy vékony csavarhúzó szerű vaslapocska, meggörbített fejjel. Majd, ahogy a zártechnika fejlődött, s a bűnözés világából kiöregedett mackósok eltűntek, a város legjobb lakatosmesterei lettek a rendőrök hivatalos zárfeltörői. A harcsabajszú lakatos, Grósz Géza bácsi munkásnadrágjának a zsebében mindig volt három-négy speciális fogó, sosem tudhatta előre, mikor kérik a rendőrök a segítségét. Úgy tartják, mielőtt munkába kezdett, kérte, forduljon el mindenki. Sec perc és még a Wertheim páncélszekrényeket is úgy bontotta meg, mint a szardíniás dobozokat szokás. Utódja, Szegedi Mihály, a szakma öreg mestere is hasonló képességekkel bírt. Neki viszont már pilótatáskára való, karikára fűzött, számozott kulcsrengetege volt. Irigyeltem is tőle.

Ha még egy ideig magam is gyűjtögethetek, akár utol is érhetem. Kulcspozícióba kerülök, de zárkirály már nem leszek…

További hírek

Olvasnivaló