Idén tizenkét előadást láthatott a fővárosi közönség a határon túli magyar és a vidéki színházak repertoárjából válogatva. A Szőcs Artur rendezte Feketeszárú cseresznye sokakban hagyott mély nyomot: megnyerte a legjobb előadásnak járó díjat, a legjobb férfi főszereplő díját pedig Lajos Andrásnak ítélték. A színésszel készített interjúnkból az is kiderül, ő miben látja a siker okát.

Hogy írnád le a mostani Szemle Pluszt? Milyen fogadtatásban volt részetek, milyen véleményekkel találkoztál akár kritikusok, akár szakmabeliek által megfogalmazva?

Idén hat nagyszínpadi előadást láthatott a közönség a Városmajori Szabadtéri Színpadon és hat monodrámát a Margitszigeten található Kristály Színtérben a Szemle Plusz meghívására. Az előadásokat Peremartoni Krisztina válogatta, aki évente 300 előadást is megnéz határon innen és túl. Tehát, aki ellátogatott, nagyon értékes, izgalmas vidéki előadásokat láthatott. Ez az erénye a szemlének, hogy olyan előadásokra, társulatokra fókuszál, akikkel évad közben kevésbé találkozhat a fővárosi közönség. Így fordulhatott elő, hogy egy néző azt mondta nekem a Feketeszárú cseresznye előadása után, hogy most látta először, de ezt biztos, hogy meg fogja nézni Miskolcon is! Jónéhányan járnak Pestről Miskolcra színházba, de úgy tűnik, sikerült újabb nézőket csábítanunk az MNSZ-be. Szakmabeliek közül is rengetegen voltak jelen. Színésztől, rendezőtől, dramaturgtól, kritikustól, színházi producertől egyaránt kaptam őszinte elismerést, hogy hihetetlen mély érzelmeket megmozgató, magával ragadó, a reveláció erejével ható előadást láttak.

Miben látod a Feketeszárú cseresznye sikerének titkát?

Az I. világháború idején járunk Délvidéken, Bácskában. A katonák készülnek a frontra, egy hajnalig tartó mulatsággal búcsúznak. Ebben a jelenetben rengeteg humor van, ami által a néző rögtön közel engedi magához a látott személyeket. Hogy mivé fajul a háború, hogy kiket veszítünk el, azt már csak később látja, amikor megismerte és megszerette Őket. Ez az egyik fontos kötődés, ami kialakul a nézőben. A másik pedig a szerelem. Minden ember alapvető vágya szeretni és szeretve lenni. Ezért a szerelmi háromszög bonyodalmait felkavarónak, a saját érzéseire ható dózisként éli meg.

Mi rejti a legnagyobb kihívást Dusán megformálásában?

Dusán bivalytermészetű. Kitartóan tud dolgozni, saját értékrendje szerint mer élni és szenvedélyesen tud szeretni. Elevenen emlékszem, hogy 2019 májusában a Játékszínben próbáltuk azt a jelenetet, amikor Dusán kérdőre vonja a feleségét. Artur szavait hallom, amint azt mondja: “Dusán nem kedves, nem kedves!” Rengeteget dolgozott velem a szerepen, rajtam, hogy elhiggyem, ne foglalkozzak azzal, hogy Dusán a vita hevében ellenszenvesnek tűnik. Azóta tudom, hogy jellemének, megnyilvánulásainak egészét tekintve pont Irina (Czvikker Lilla) iránti ragaszkodása válik nyilvánvalóvá. A legnagyobb kihívás pedig estéről estére, amikor ezt játsszuk, Dusánt nem készen előhúzni a fiókból a szövegkönyvvel együtt, hanem bejárni vele azt az utat, ami által megelevenedik. 

Mennyit változott a darab szerinted az első bemutatás óta?

Amennyit mi is. Amennyivel érettebbek lettünk, amilyen helyzeteket megéltünk magánemberként. És benne van az a szakmai fejlődés is, melyet az azóta történt közös próbafolyamatainkból tanultunk egymástól, egymásról, magunkról.

Hogyan készülsz egy ilyen típusú, fizikailag is megterhelőbb szerepre?

Bizony, a néptánc elég intenzív az előadásban, erre kondícióval lehet készülni. Az én esetemben ez lehet futás, biciklizés, vagy éppen evezés a Dunán vagy a Mályi-tavon. A szellemi felkészülést tekintve pedig Lillával és Márkkal minden előadás előtt elmondjuk a közös jeleneteinket. Ez maga a rákészülés, afféle rituálé.

Mennyit és miképp dolgoztatok a táncos részeken?

A próbafolyamat alatt Fűzi Attilával minden lehetséges szabad időt kihasználtunk a koreográfia elsajátítására. Délutánonként két próba között a színház legkülönbözőbb szabad termeiben lehetett ránk nyitni, ahol éppen gyakoroltuk a táncot.

Milyen a viszonyod az olyan darabokkal, amikben nagyobb hangsúlyt kap a zene, a tánc, az ének? Eleve inkább lírai színésznek tartod magad, vagy a készségeid miatt kapsz jócskán ilyen típusú szerepeket?

Egy prózai előadás is lehet katartikus, emlékezetes. Ott a néző az értelmével fogja fel a szereplő helyzetét és az hat az érzelmeire. Lásd például az Ünnep előadást. A zenével újabb csatornákat nyitsz meg a néző lelke irányába, mélyebbre hatolsz, s bármi, amit ez után teszel vele, az érzékenyebben hat. Első miskolci évadom alkalmával rendezte Szőcs Artur az Egy csók és más semmi, illetve a Zorba, a görög című zenés darabokat. Mindkettőben bízott rám szerepet, és ez fontos nyitás volt nekem a zenei műfaj irányába. Majd a La Mancha lovagja Sancho Panzája után néhány évad zenei szünet következett, amikor is Béres Attila rám bízta a Producerek címszerepét. Hangi, zenei készségek tekintetében szintet kellett lépnem, ám egyedül nem ment volna. Rákai-Szitás Marian énektanárnő, Rákai András korrepetítor és Cser Ádám zenei vezető hathatós támogatása mellett sikerült. Azóta, ha zenés darabbal foglalkozunk - Jézus Krisztus szupersztár, Ének az esőben -, már van egy közös nyelvünk és hamarabb tudjuk elérni közösen a kívánt eredményt.

2015-ben érkeztél a Miskolci Nemzeti Színház társulatába. Hogyan érzed, valóban egy felfelé ívelő pályán van a színház, érzékelhető volt ez számodra is az utóbbi 8 évben?

Van egy közös szenvedélyünk, a Színház. Aki jelenleg tagja a csapatnak, az azért van itt, mert része akar lenni. Oly sok helyzetet éltünk már meg, hogy lerövidült közöttünk a kommunikáció. A színház minden dolgozója egy idegvégződés. Ezen érzékelők között minél több kapcsolódási pálya alakul ki, annál hatékonyabban működik az organizmus.
Minden évben voltam legalább egy olyan darabban, melyet Szőcs Artur rendezett. Ha kér valamit a próbán, nem várom el, hogy kifejtse, hova fog ez kifutni, 3-4 instrukciója után lehet érezni, hogy milyen irányba szeretné terelni a szereplőt, s akkor már együtt gondolkodva tapossuk ki az alakítás nyomvonalát. Vendégjáték alkalmával (is) mindig volt felém egy jól irányzott, személyre szabott instrukciója, mely azért volt, hogy az előadás a legjobb formáját fussa. Bodoky Márkkal Csongor és Balga szövetsége előtanulmány volt a Feketeszárúhoz. Tudom, hogy az Ördögökben milyen lenyűgözően dolgozott. Az előadást, sajnos maga alá gyűrte a pandémia, így a nézők kevésszer láthatták, de attól még a munka a közös MNSZ-szerver része. Azt is látom, hogy Márk milyen magával ragadó volt Wolandként A Mester és Margaritában. Czvikker Lillával több darabban voltunk/vagyunk partnerek (Déjà Vu, Élektra, Bolha, Feketeszárú…). Minden megélt színpadi helyzet tapasztalata összeadódik. A Feketeszárú cseresznye áldott csillagzat alatt született. Kimagasló értékű, ám nem egymagában tekintek rá, hanem egy folyamat meghatározó állomásaként.

Számos fontos szerepet játszottál Miskolcon. Mit jelent ez a fajta bizalom egy színész számára?

Legendás színházi vezetőkről hallottam, hogy felépítik egy színész pályáját. Hálás vagyok az MNSZ művészeti tanácsának, az öt rendezőnek, hogy ezt az elmúlt időszakban megtapasztalhattam. Minden szerepemben új készség, látásmód elsajátítására volt szükség. Olyan feladatokkal bíznak meg évről évre, amelyekkel a fejlődés lehetőségét biztosítják számomra.

A Feketeszárú cseresznye az utóbbi évek egyik legkedveltebb darabja. Milyen visszajelzéseket kapsz a közönségtől?

Elképesztő reakciók jutnak el hozzám:

“Az előadás közben olyan érzelmi amplitúdókat élek át, melyeket az életben nem.” 
“Visszahozta az életkedvemet, elkezdtem újra érezni.”
“Csoda, csoda, csoda! Még nyugdíjas koromban is emlegetni fogom ezt az előadást. Nem tudom megunni… Lelkemet gyógyítja minden alkalommal.”

Ha csak egy ilyen visszacsatolást kap az ember a saját szakmájában, hetekig fűti, lelkesíti. Nekem most néhány évre való ilyen visszajelzés-tartalékom van.

Mesélj a Tatárok Magyarországban próbájáról!

A sikeres magyarországi hadjáratából hazafelé tartó Kajuk kán (Fandl Ferenc) végső ostromra készül Szádvár ellen, mely nem mellesleg Miskolchoz közel, az Aggteleki Nemzeti Park területén, Szögliget község határában található. A várat védő magyar sereg élén Berek Zsigmond kapitány (Gáspár Tibor) áll. Aki már tett rá kísérletet, hogy színre vigyen egy két évszázada íródott színpadi művet, az szembesülhetett azzal, hogy az akkoriban használt irodalmi nyelv megértése a mai embert kihívások elé állítja. Artur vállalta a díszelőadás megrendezését. Az eredeti darabban alig egy tucatnyi beszélő szereplő helyzeteit a jelenlegi társulathoz alakította. A mongol és magyar tábor habitusát azok különböző zenei világával kívánta alátámasztani. Ehhez Cser Ádám komponált olyan zenét, mely átjárja az embert. Erősíti a két tábor különbözőségét a mozgás is (koreográfia: Kocsis Andrea, Lukács Ádám), illetve az összecsapás, a csata szintén táncban valósul meg (koreográfus: Tókos Attila). Cser Ádám mondta is nekem egy hazaút alkalmával, hogy “a táncosok mozdulatai által inspirált zene katalizátorként hat majd vissza rájuk az előadásban.” A színházban másik két előadás próbafolyamata is zajlott párhuzamosan, melyben szintén érintett volt a társulat nagy része. Tulajdonképpen még nem volt zene, amire gyakoroljunk és nem volt tánc, amire íródjon a zene, nem volt szabad terem, ahol próbáljunk, ha volt, akkor nem volt hozzá szereplő, mert egy másik darabban próbált. Mindezek összessége akár kétségbeesésre is adhatna okot, nem így Miskolcon. Minden nehezítő körülménynél erősebb volt az elszántság az előadás létrehozására. Egymásra hatva formálódott a koreográfia és íródott a zene, próbáltuk a jeleneteket és tudtuk: a célegyenesben majd minden összeér.

Nemrégiben kezdődött az ünnepi, 200. évad Miskolcon. Hogyan élted ezt te meg személy szerint? Mit jelent egy ilyen esemény aktív részesének lenni?

“Molnár Ferenctől tudjuk, hogy milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Ennél nehezebb talán egy 200. születésnapját ünneplő színház évadnyitóját” - kezdte Béres Attila az évadnyitó társulati ülést. Színháztörténeti pillanat. Felemelő érzés számomra a részesének lenni. Vajon hogy kell viselkedni ilyen megható alkalomkor? Amíg ez járt a fejemben, cselekvőképtelennek éreztem magam. Rusznyák Gábor azt mondta az évadnyitón, ezt a pillanatot nem túlélni kell, hanem megélni! Ez felszabadított. Nincs senki részéről történelmi elvárás, hogy mit kellene éreznünk, tennünk. Pontosan az számít, ahogyan a mostani közösség megéli ezt az eseményt Miskolcon. A jelent mi írjuk, melyből egyszer majd ugyanúgy történelem lesz. Ebből pedig az a legfontosabb számomra, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Azt örökítjük tovább a társadalmi tudatban közkincsként. A társulat felszabadultan, szakmailag felkészülten vesz részt a feladatokban, a közönség pedig nyitott odaadással fogadja színrelépéseinket. Ha megkérdeznének engem a jelenkor történetírói - mint például Te most - ezt tudnám elmondani. Igen, felemelő érzés volt A tatárok Magyarországban díszelőadásán ott állni az MNSZ deszkáin, majd kimenni a Szent István térre és mintegy ötezer ember szeretetétől körülölelve fellépni és közösen megélni a színház 200. születésnapját.