Mese egy tudatlan remeterákról
Három, kettő, egy. Az életem - már, amikorra vissza tudok emlékezni - úgy kezdődött, mint egy futóverseny: három voltam a kettes ütemen, és egyedül maradtunk. Gyerekkorom ezt követő időszakát Szikszón töltöttem. Édesanyámmal nagymamámhoz költöztünk. A nagy ház otthon – mindig így neveztük a szikszói épületet, amiben több lakás volt kialakítva. A felső szinten négy család élt együtt, a lenti ingatlanokban kettő. Dédimamámék velünk szemben, nagymamám két testvére szintén az emeleten. Nagycsaládos idill: valahol mindig rotyogott a leves, kedélyes füttyszó közeledett és távolodott, a felnőttek nagy kártyapartikat rendeztek hétvégente. Ez igen, babám – mondta gyakran Laci bátyám, amíg a stroke félbe nem szakította a jókedvét.
Csak jóval később, középiskolás koromban gondolkodtam el, hogy miért is ilyen kiosztású az épület: nagyi és dédiék lakása mintha szobák sora lenne, Erzsike néniéké sötét volt, és apró fakkokból állt, mint egy kamrával összenyitott spejz. Annus nénémé egy gazdasági épületrészre hasonlított a padfeljáró alatt. Furcsa volt az is, hogy víz egyik ingatlanban sem volt, úgy kellett bevezetni minden lakásba. Először úgy gondoltam, így nézett ki egy korabeli panel, aztán egyre többször akadt fenn a fülem az addig természetesnek vett kifejezésen: zsidó ház. Mi egy zsidó házban élünk – tudatosult bennem – úgy, hogy nem vagyunk zsidók. Mit is jelenthet ez? A zsidó építészet egyik remeke a házunk? Egy zsidó családtól vettük, és a helyi köznyelv fontosnak tartja minden alkalommal megemlíteni az erre utaló jelzőt?
A valóságra még akkor sem döbbentem rá, amikor középiskolában tanultunk a holokausztról. Az egy távoli dolog, Németországban meg Lengyelországban történt főként, nagyon régen, nem lehet hozzá semmi közöm. Aztán a zsidó ház mellett egyre többször meghallottam más, számomra eddig nulla jelentéssel bíró szavakat is: deportálták, elvitték, meghalt.
Végül összeállt a kép: olyan házban töltöttem a gyerekkorom, amiből elhurcolták a lakóját, majd a hatalmas épületet fakkokra bontották és kiadták a tanyavilágról a városba menekülő családoknak. Furcsának tűnt, hogy egyvalakié volt korábban az, amit a kilencvenes években legalább húsz ember mondott otthonának, de hát mindig is voltak gazdag emberek és nagy házak. Egy osztálytársam, miután meséltem neki a dologról, egyszer megkérdezte, mikor tataroztunk utoljára. Nem tudtam megmondani.
- Azért – magyarázta – mert gyakran rejtettek el a falban vagy a padlólapok alatt pénzt, ékszereket a menekülő zsidók.
Ezen a ponton vált számomra kellemetlenné a történet. Mintha minden emlékem beköltöző remeterákként egy idegen élőlény által növesztett csigaházban töltöttem volna. Idill egy náció romjain. Amikor ezeket a sorokat írom, már vakítóan világos minden: a Macskafogókat először egy vetítésen láttam a Szikszói Kultúrházban, amit egy használaton kívüli zsinagógából alakítottak ki.
Sajószentpéteren, ahová költöztünk később, szintén naponta sétáltam el az egykori helyi izraelita templom előtt, amit később – számottevő zsidóság híján – már panzióként működtetek. És hány olyan élettér lehet még a környezetünkben, amit úgy nyertünk, hogy mások elvesztettek mindent? Nem mondhatom tehát, hogy a holokauszt kikerült volna, ne hatott volna az életemre. Nem takarózhatok idővel, távolsággal. Ezek az emberek eltűntek, én pedig azok közé tartozom, akik remeterákként belakták az utánuk üressé vált tereket. És biztos, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
