Mivel a fronton nemcsak a fegyverek, hanem fertőző betegségek (leginkább a tífusz és a kolera) is tizedelték a harcolófeleket, így Magyarország 14 megfigyelőállomást telepített, amelyeknek az egyik legfontosabb feladata volt a járványok „behozatalának” megakadályozása. Mivel városunk az úgynevezett galíciai fővonalon helyezkedett el, így egyike lett ezen állomásoknak, ezért itt már 1914-ben elkezdték egy kifejezetten a háborús sebesülteknek létesített barakk-kórház építését. Bár a létesítményt kifejezetten a háborús időszakra építették, annak története mégis túlnyúlik a „Nagy Háborún”.
A kórház leendő helyét úgy határozták meg, hogy az a város perifériáján helyezkedjen el, mégis könnyen elérhető legyen a vasútállomásról. Így esett a választás a mai Szondi-telep területére, amelyen ekkoriban még bolgárkertészetek működtek. Az építkezés 1914 november-decemberében indult el, annak első szakaszában 53 nagyobb és 8 kisebb barakkból álló, önálló „kórházvárost” húztak fel. Vezetője, miniszteri biztosa Tarnay Gyula Borsod megyei főispán volt, felügyeletét a katonaság látta el. Egy ezredes parancsnok 14 tiszttel, valamint 431 fős legénységgel őrizte a tábor rendjét és békéjét.
Szendrei János várostörténeti monográfiájában az alábbi sorokkal illusztrálta a tábor épületeit: „A barakk gerendavázon álló, külső-belső deszkázással ellátott, földbe süllyesztett falú építmény volt. Ablakai egyszerűek, egyfalúak voltak. Az épületek belülről kőszénsalak feltöltést kaptak, ezt deszkapadlózat takarta.” A nagy barakkok 10 x 40, míg a kisebbek 5-10 x 15-16 méter alapterületűek voltak. A barakkvárost magas kerítés határolta, ahol szintén kerítéssel szeparálták el a fertőző betegek részlegét. A mintegy 4400 férőhellyel rendelkező létesítmény 1915 januárjában már 2688 beteget fogadott. Bár már ez is egy hatalmas számnak mondható, ez év októberében újabb 25 barakkot állítottak fel, amelyek a korábbiakhoz képest már jóval modernebb felszereltséggel bírtak. Amikor a kórházváros 1916 tavaszára teljesen kiépült, 78 nagy, illetve 8 kisebb barakkal 5800-5850 beteget tudott fogadni. A területén külön épült tűzoltótorony, hulladékégető, röntgen, bakteriológiai labor, elektromos központ és kápolna is, melynek első része római katolikus, hátsó része a református szertartásrendnek megfelelően volt berendezve.
A kórházi naplók tanúsága szerint 54 orvos − betegszámtól függően − 100-200 ápolóval kiegészülve látta el a frontról visszaérkező sebesülteket. A tábor vezetőorvosa először dr. Pfliegler Imre, majd dr. Szánthó Bertalan volt, akit dr. Vészi Gyula váltott a létesítmény bezárásáig. Ezalatt az időszak alatt 1766 műtétet végeztek, melynek java része lövedékeltávolítás, tályogfelnyitás, illetve amputálás volt.
Bár a katonakórház több ezer beteget látott el, így is sokan voltak, akiket nem sikerült megmenteni. Az elhunyt fertőző betegeknek egy külön temetőt létesítettek, amit ma koleratemetőként ismerünk. Helyét a kórházteleptől keletre, a József Attila utcától északra, a Sajó túloldalán, a Csorba-tó felé vezető, mai Sajó utca mentén jelölték ki. A temetőben 962, a magyarok mellett orosz, román, olasz katona is nyugszik. A nem fertőző halottakat a Deszkatemető melletti területen, az úgynevezett Hősök temetőjében hantolták el.
Bár a barakk-kórház az első világégést követően megszűnt, az épületeket továbbra is tudta hasznosítani a város: a trianoni döntést követően a Felvidékről nagy számban elmenekülő magyarságnak biztosítottak itt szükséglakhelyeket, majd ugyanitt húzta meg magát a város perifériára szorult rétege is. 1920-ban itt épült fel egy szükséglakástelep, ahol 20 kőbarakkban összesen 80 szoba-konyhás lakást biztosított a város az arra rászorulóknak. Öt évvel később a Speyer-kölcsön támogatásával elkezdődött a barakkok nagy részének felszámolása, s a már meglévő 80 lakáshoz újabb 80, hasonló komfortfokozatú lakás épült, így 1926-ra az újonnan létesült kőbarakktelepen 161, míg az átalakított fabarakkokban 60 lakás közel ezer embernek biztosított lakhelyet rendkívül zsúfolt, rossz körülmények között. Az itt lakók életkörülményeinek javítására folyamatosan törekedett a város a következő években, több-kevesebb sikerrel. Az 1940-es évek elejére szinte az összes fabarakk eltűnt, átalakult, helyükön kőből készült szükséglakások épültek, amelyek Szondi-telep néven határozták meg Miskolc keleti végének nem túl szívderítő látképét az elkövetkezendő évtizedekben.
