Mint amikor a kisfiú áll az ablak előtt, és aggódva figyeli az egyre közelgő, sűrű gomolyfellegeket, a fel-felvillanó villámokat, úgy fürkészem én is a magyar gazdaság válságtüneteit. A dörgés hangja még nem ér el ide, az eső sem sorozza az üveget, de feszültség pattog a levegőben. A vihar előszele már itt van, megkavarja a port az udvaron, egy-két cserepes muskátli meg is adja magát hamar, és hangos csörgéssel eldől. Vágtató infláció, hétről hétre dráguló élelmiszerek és szolgáltatások kísérik a közelgő égzengést - de vajon ideér? Mikor és milyen erővel csap le az otthonunkra?
Sokat gondolkozom mostanában ezen: elkezdődött már, amitől egyre többen tartanak? A történészek vajon úgy fogják emlegetni 2022 kora nyarát, mint egy épp kibontakozó gazdasági válság első heteit, hónapjait? Egyelőre nem tudtam annyira eltávolodni a pillanatnyi helyzettől, hogy objektív választ tudjak adni erre. Kétségtelen, nekem is egyre drágább az élet, a fizetés előtti utolsó napokban előfordul, hogy már a csörgő aprót számolgatom. A megtakarításomban bízva persze magabiztosságot erőltetek magamra, de időnként elfog a kétség: kitart, ha elhúzódó, nehéz, még sanyarúbb időszak köszönt be?
Aztán eszembe jut: vajon kijelenthetem-e, hogy általánosan elviselhetetlenebbé vált az élet? A minap felkaptam a fejem egy hírre: az idei nyári szezon első heteiben kétszer annyi magyar utazott el a horvát tengerpartra, mint a két évvel ezelőtti hasonló időszakban. Most akkor válság van? Mintha nem lenne holnap, úgy tesznek ezek a nyaralók - gondolhatják a pesszimistábbak, magyarázva, hogy idén még kiköltekezik a magyar, ősszel meg utánunk a vízözön. Benne van a pakliban ugyanis, hogy egy időre ismét luxussá válik majd az Adria vagy bármelyik tengerpart számunkra.
Ahogy azt magam is megéltem fiatalon: a húszas éveim végén jutottam el először a nagy kék vízhez. Higgyék el, pontosan tudom azonban, hogy sok tízezren vannak olyanok, akiknek ez soha nem adatik meg az életükben.
Mit várhatnak ők most a hétköznapokban?
A szegények "adója", az infláció felemészti azt a kevés pénzt is, amit keresnek, nyugdíjként kapnak. Ma még azt mondják, hogy inkább kevesebbet vesznek az adott termékből a boltban, de idővel megeshet, hogy bizony le kell mondaniuk kedvenc sajtjukról, felvágottjukról, kenyérből és húsból az olcsóbbat - és így helyenként rosszabb minőségűt - veszik majd.
Nem kezdenék el azonban pánikolni, óvok is ettől mindenkit - bár tapasztalatom igazán még nincs válságkezelésben. Alig múltam húszéves 2008-ban, amikor nyakunkba omlott minden, de a családi védőháló felfogta a nagyját. Most viszont már nekem kell biztonságos fedezéket nyújtanom. Nem hiszek az atyáskodó állam mítoszában, így inkább áttekintem, mire és mennyit költök. Ha van, ami kevésbé fontos, akkor engedem, hadd menjen. Nagyon úgy tűnik, spórolásra leszünk szorítva, hát erre készülök. Igyekszem észszerűsíteni a kiadásokat, és majd alkalmazkodom - közben pedig azért imádkozom, hogy a vihar ne döntsön romba mindent, ami fontos számomra.
