Valós égi jelenség lehetett a "Betlehemi csillag"
A keresztény hagyomány szerint az újszülött Messiást és Szent Családját többen is meglátogatták Betlehemben december 24-én, az első karácsony éjjelén, közvetlenül születése után. A látogatók között voltak egyszerű pásztorok, égből alászállott agyalok és három király, a napkeleti bölcsek, akiknek a neve is fennmaradt: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Utóbbiakat egy „csillag” vezette útjukon, miután elindultak napkeletről, a római Heródes, Júdea királya udvarán át a kis Jézus jászláig. A történetet és a feltűnő égi jelet abból az időből több egymástól független forrás is följegyezte. Így a csillagászok vizsgálni kezdték, hogy milyen valós esemény állhatott a Betlehemi csillag megjelenése mögött, melyre három eltérő elmélet született.
Nagy Heródes idején
Két dolog eleve meghatározta a jelenséget: az egyik az idő, a másik, hogy szabad szemmel is jól láthatónak kellett lennie. Jelenlegi európai időszámításunkat Jézus Krisztus születésétől kezdjük. A Megváltó születése azonban Nagy Heródes helytartó uralkodására tehető, aki Krisztus születésekor elrendelte, hogy ki kell végezni minden elsőszülött izraelita fiúgyermeket.
Heródes Kr. e. 4-ben már meghalt, így Jézus születését a valóságban ez előtt kell keresünk. A mai ankarai Augustus-templom falán pedig olvashatók a császár legfontosabb rendelkezései, amelynek ismerjük a korát. Például a zsidók összeírása, ahol Jézus szülei, József és az állapotos Mária is megjelentek. Mindezek alapján lehet következtetni arra, hogy Krisztus születése a valóságban Kr. e. 6-7-re tehető. Tehát a Betlehemi csillagnak is ekkortájt kellett megjelennie az égen. Ráadásul mai tudásunk szerint akkoriban még nem ismerték a távcsövet, ezért szabad szemmel is bizonyára fényesnek tűnt és alkalmas volt arra, hogy utazók kövessék – írta tanulmányában Rezsabek Nándor csillagász.
Kepler vizsgálta először
Először a középkorban vált népszerűvé a Betlehemi csillag kutatása, de az első tudományos alaposságú vizsgálat a híres csillagász, Johannes Kepler (1571-1630) nevéhez fűződik. Az 1604. végén egy szupernóva tűnt fel az égen, ami lényegében nem más, mint egy Napnál nagyobb tömegű csillag halála, utolsó robbanása. Kepler ekkor gondolt arra, hogy talán a Betlehemi csillag is ilyesmi lehetett. A későbbi kutatásai bebizonyították, hogy ezt a jelenséget megelőzte egy bolygóegyüttállás 1603. decemberében a Kígyótartó csillagképben – magyarázta a csillagász.
- Ekkor a két, össze nem függő csillagászati jelenség között ok-okozati viszonyt tételezett fel. Úgy képzelte, hogyha két bolygó találkozik, akkor egy csillag felvillan. Arra is gondolt, hogyha Jézus születése idején is volt ilyen bolygóegyüttállás, az is kiválthatta egy csillag felvillanását, és ez lehetett a Betlehemi csillag. Ezért elkezdte visszaszámolni a Jupiter és Szaturnusz pályáit és együttállásait Krisztus születésének a koráig – tette hozzá.
A körülbelül hatszáz betlehemicsillag-ábrázolás közül megközelítőleg kétszázon szerepel fényes égi jelenség. Ezeknek a felén csóva is látható, ami nem szupernóvára, hanem üstökösre utal, hiszen egyedül ennek van csóvája. Ez megmagyarázná a Betlehemi csillagnak azt a tulajdonságát is, hogy napkeltekor és napnyugtakor hol látszott, hol nem. Bár a kínai, a koreai, a japán, az egyiptomi, a görög és a római csillagászok nem jegyeztek fel a korban semmi hasonlót. Koreából van ugyan egy halvány nyom, amely egy Kr. e. 5. évi vendégcsillagról szól, azonban kideríthetetlen, hogy egy szupernóva, egy üstökös vagy valamilyen más jelenség volt-e - fejtette ki Rezsabek Nándor.
Ezenkívül az üstökösökről jellemzően nem gondoltak semmi jót. A régi korok emberei mindig félelemmel tekintettek rájuk és általában valamilyen csapást kötöttek hozzájuk, nem pedig a Megváltó, vagy egy égi király születését - hangsúlyozta.
A halak korszaka
A legvalószínűbb azonban egy harmadik feltevés, hogy a Betlehemi csillag egy bolygóegyüttállás volt, amerre már Kepler is elindult a kutatásaival.
- 1898-tól német kutatók figyelme az ókori Mezopotámia és Babilon ékírásos táblái felé irányult. Az 1925-ös sippari lelet megemlít egy kitüntetett bolygóegyüttállást. Kr. e. 7-ből a Jupiter és Szaturnusz háromszori együttállásáról tudnak a csillagászok a Halak csillagképben, ami ilyen sűrűséggel azóta sem ismétlődött meg – tudatta a szakember. Talán ehhez is köthető az első keresztények egyezményes titkos jele, a hal, amelyet a görög IHTÜSZ rövidítéshez (jelentése: Jézus, Krisztus Isten Fia Megváltó) kapcsolnak.
Romenda Roland amatőr csillagász a Dr. Szabó Gyula Bemutató Csillagvizsgáló szakkörvezetője érdeklődésünkre elmondta, hogy az általa ajánlott Rezsabek Nándor által összegyűjtött elméletek mellett létezik még néhány kevésbé valószínű feltételezés. Mint például, hogy a Betlehemi csillag egy hullócsillag lehetett. Ez azonban azért kevéssé esélyes, mert a hullócsillag jelenség csak pillanatokra tűnik fel az égen, amíg a Föld légkörében el nem ég a meteor, ami azt okozza.
Továbbá, hogy valamilyen csillag és bolygó, illetve másféle bolygók együttállása is lehetett. A Jupiteren és a Szaturnuszon kívül még az éjszakai égbolt legfényesebb égiteste, a Vénusz jöhetett szóba, hiszen szabad szemmel a Naprendszer többi bolygója nem igazán látható. Korábban 2020 decemberében volt Jupiter és Szaturnusz együttállás és 2023 februárjában volt Vénusz és Jupiter együttállás a téli időszakban – fűzte hozzá.
Az amatőr csillagásztól azt is megtudtuk, hogy a felsorolt lehetőségek közül a bolygóegyüttállás a legalkalmasabb arra, hogy tájékozódási pontként kezelje akár három napkeleti bölcs. Az állatövi jegyeket, csillagképeket például évszakos tájékozódásra használták régen. Feltételezhető, hogy ezért van belőlük tizenkettő – állította.
