Ugrás a tartalomra

Kórházlelkészként jézusi nyitottsággal szolgál

Kujan István
Utoljára módosítva
2020. november 29. vasárnap 19:46
A beszélgetéseink során sokan megnyílnak, és odafordítják a tekintetüket, ahová eddig talán nem: Isten felé. Ilyenkor egy mag a szívükbe hullik; valami olyat tapasztalnak meg, ami vagy már akkor, vagy csak évek múltán, de szárba szökik – vallja Gecse Attila.
A hit által el tudjuk fogadni a saját keresztünket, vallja Gecse Attila. Fotó: Mocsári László

A Miskolcon több mint két évtizede szolgáló kórházlelkész szerint a hit által el tudjuk fogadni a saját keresztünket; legyen az bármilyen betegség, megkapjuk azt a békességet, ami segít a vele való együttélésben.

„Te magad hoztad be közénk Jézust” – ezekkel a szavakkal búcsúzott el örökre egy gyermek Gecse Attilától teológus évei alatt. A rendszerváltozás után járunk, amikor a kórházak ajtajai újra megnyíltak az egyházak – papok és egyetemi, főiskolai hallgatók – előtt. Ekkor érezte először az elhívást a kórházlelkészi pályára a Kiliánban felnőtt fiatalember, azt azonban a mai napig nem tudja pontosan megmondani, miért a gyermek­onkológiai és hematológiai osztályt választotta. – A daganatos kislány szavai a mai napig meghatározó élményként maradtak meg bennem. Megerősödtem abban a hitemben, hogy az utam nem a klasszikus lelkészi pályára vezet; én kifejezetten azon elesettek felé fordultam, akik valamilyen betegséggel küzdenek. Láttam pedig a mérhetetlen fájdalmat, hiszen minden hónapban meghalt egy-egy gyermek az osztályon.

Isten felé

Már maga a teológiai pálya sem volt evidens, hiszen a családban nem volt egyházi ember, építőipari szakközépbe járt, szabadidejében trombitált (ez a hobbi a mai napig élő, de erről később), és egy évet dolgozott a vasútnál is. Mégis, jött a megerősödés – hitben és célokban egyaránt. Immár 27 éve dolgozik kórházlelkészként, a kezdetektől az motiválja, hogy szeretne „valami olyan spirituális élményt, találkozást előkészíteni, amire talán sokan nem is gondolnak egy beteg, kiszolgáltatott élethelyzetben”.

Ez volt a cél akkor is, amikor a ’90-es években táborokat szerveztek olyan gyermekeknek, akik hosszú heteket, hónapokat töltöttek kórtermekben. Fiatal orvosok, nővérek indultak el Bükkszentkeresztre egészen fiatal betegekkel, erdőszéli házakban nyaraltak egy-egy hétig, éveken keresztül. – A fiataloknak felejthetetlen élményt jelentett, hiszen egyébként nem igazán volt lehetőségük kimozdulni a kórház falai közül. Élményterápia volt a javából. A Lélekmadár táborok már másról szólnak: ide olyan családokat visznek (a járvány miatt ez is szünetel), akik súlyos, krónikus betegség következtében veszítették el gyermeküket. – Ettől fájdalmasabb talán nincs is az életben… ráadásul van, aki évekig, évtizedekig „kíséri” gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekét, pénzt, időt, energiát nem sajnálva. A veszteség azonban nemcsak szülőt, de a testvért is iszonyúan fájdalmasan érinti. Erre is figyelnünk kell, hiszen a család minden tagjának segítenünk kell a gyász megélésében, feldolgozásában – fogalmaz a lelkész, aki alapítója az Erzsébet Hospice Alapítványnak. Ez a magyar hospice szervezetek egyik úttörőjeként 1994-ben kezdte meg végállapotú rákbetegek otthoni ápolását. Munkájáért tavaly átvehette a megyei Príma Díjat.

Törékeny cserépedények

– Nagyon sokszor látom, hogy egy idős beteg valóban arra vágyik, hogy bejöjjön hozzá a gyermeke, unokája, és el tudjon tőle búcsúzni. Megéltem nem egyszer, amikor valaki a világ végéről is megvárta a szerettét, hogy még egyszer találkozhassanak – mondja Gecse Attila, aki „jézusi nyitottsággal” áll oda valakinek a betegágyához. – Ő sohase rohanta le a másikat, kész volt arra, hogy felfedezze a másik embert. Így teszek én is, hiszen nem tudhatjuk, kinek mi az élettörténete. Nyitott vagyok, figyelem, kinek mi rejlik a tekintete, a szavai mögött. Bizalmat igyekszem teremteni, mert lehet, hogy a harmadik találkozásnál elmondja, amit eddig soha nem tudott megosztani senkivel. Nálunk, reformátusoknál lelki gondozás van, ami nem kötelező, de a ma emberének rettentő fontos lenne, hogy időről időre le tudja tenni a terheit. Sok felesleges dolog van az életünkben, ami nem épít – miközben sokunk szíve mélyén valami egészen más van. Ahhoz kellenek ezek a beszélgetések, hogy merjük meglátni a másikban, mi is van ott, mélyen elrejtve.

Hogyan lenne tehát érdemes gondolkodnunk a betegségről, a halálról? – vetjük fel. – Bár szeretnénk, de egyiket sem tudjuk kikerülni. A mostani világjárvány is rámutat: senki nem mondhatja magáról, hogy ő be van biztosítva, és 90 évesen, párnák között fog meghalni. Most nagyon sokan átélik azt, hogy valóban törékeny cserépedények vagyunk, sebezhető az életünk.

Életfelfogása szerint minden napot és egymást is ajándéknak kellene tekintenünk. – Ha úgy fogjuk fel, hogy valamit kapunk, és nem magunknak teremtjük meg, akkor nem tékozolnánk el, nem habzsolnánk annyit, nem a megszerzés vágya uralna el bennünket. És örvendeznénk, hogy valamit továbbadhatunk másoknak.

A betegséggel, a halállal való megbékélésben sokat segíthet a hit – de a kórházlelkész szerint sokan „harcosok”, akik mindent küzdelemmel akarnak rendbe tenni. Nem akarják elfogadni, hogy akár 40 évesen olyan betegséget diagnosztizálnak náluk, amire életük végéig gyógyszert kell szedniük. – A hit által viszont el tudjuk fogadni a saját keresztünket, legyen az cukorbetegség, daganat. A hittel megkapjuk azt a békességet, ami segít a betegséggel való együttélésben.

Jó szóval

A tragikus sorsokat látva, átérezve sokan talán összeroppannának e teher alatt. Gecse Attila is bevallja: nem könnyű feldolgozni az átélteket, de sokat jelent a biztos és jó családi háttér. Már gyerekkora óta fontos számára a zene, 13 éves kora óta játszik valamilyen fúvós zenekarban. A Perecesi Bányász Fúvószenekarban ráadásul sokat játszhat együtt fiával, de a lánya is csatlakozik néha hozzájuk. A család és a zenélés mellett háziállatai kapcsolják ki leginkább. – Életem során megértettem és elfogadtam, hogy Keresztelő Jánoshoz hasonlóan én is előkészítem, megmutatom az utat mások számára. Ha megtaláljuk, mi végre is teremtettünk, miféle tehetséggel születtünk a világra, rálelünk arra is, hogyan tudjuk szolgálni embertársainkat: egy jó szóval, egy gesztussal. Én így működöm a világjárvány alatt is.
 

További hírek

Olvasnivaló