A fennállásának kétszázadik évfordulóját ünneplő Miskolci Nemzeti Színház a bicentenáriumi szezon nyitóelőadásaként úgy tisztelgett az alapítók emléke előtt, hogy bemutatták A tatárok Magyarországbant – azt a színdarabot, amivel a teátrumot annak idején megnyitották. Az ünnepi évadot felvezető programsor keretében tartottak egy díszelőadást, a hivatalos bemutatóra viszont október 27-én került sor. Ennek alkalmából a rendezővel, Szőcs Arturral beszélgettünk, aki elmesélte, milyen kihívást jelentett egy kétszáz éves darabba lehelni azt a szellemiséget, amit jelenleg a színház képvisel.
- Hogy élte meg augusztusban a díszelőadást?
- Majdnem két évig készültem rá. Az izgalom miatt sok mindenről lemaradtam. Az a fajta rendező vagyok, aki nagyon szurkol a színészeknek. Az előadás után viszont volt másfél óra, amikor csak ültem egy székben, és semmire nem tudtam gondolni.
- Hogyan kapta meg ezt a feladatot?
- Kétszáz évvel ezelőtt a színművel nyitotta meg a kapuit a Miskolci Nemzeti Színház, és a századik évfordulót is ezzel ünnepelték. Adott volt tehát, hogy mi is ilyen módon adózunk a múltnak. Béres Attila igazgató kérte a rendezőket, hogy mindannyian olvassuk el A tatárok Magyarországbant. Végül a művészeti tanács úgy gondolta, hogy nekem kellene megrendeznem az ünnepi előadást. Ezt követte a küzdelem. Szó szerint megküzdöttem a darabbal. Megpróbáltam minden mondatot értelmezni, lefordítani magamnak. Ezután elkezdtem együtt élni vele.
- Mi volt a terv?
- Először igyekeztem egy saját példányt írni az eredeti darabból. Ehhez sok művet olvastam az 1800-as évek elejéről, hogy megértsem a kort. A szerző, Kisfaludy Károly katonaember volt. Amikor elolvasta a Himfy szerelmeit, amit a bátyja, Sándor írt, akkor döntött úgy, hogy író lesz. Ennek tükrében én is a Himfyt kezdtem olvasni és elemezni. Messziről indultam tehát, de szerettem volna megérteni, hogy Kisfaludy hogyan jutott el oda, hogy megírja A tatárok Magyarországbant. Egyébként a Himfy szerelmeiből válogattam az énekkar összes dalszövegét, mert úgy éreztem, a két mű összekapcsolódik valamilyen szinten.
- Mi volt a véleménye az eredeti műről?
- Ha van egy feladatom, engem az motivál. Nyilván, amikor elolvastam az eredeti darabot, megvolt róla a véleményem, de rögtön abban kezdtem gondolkodni, hogyan lehetne jó előadást csinálni belőle. Van, aki eldobta volna azzal, hogy használhatatlan. Nekem azonban az volt a feladatom, hogy színpadra vigyem, így nem kezdtem azon töprengeni, hogy az alapmű rossz vagy nem.
- Milyen arányban tartalmaz az előadás Kisfaludy Károlyt, és mennyi belőle a Szőcs Artur?
- Az alaptörténeten nem változtattam, de írtam hozzá szerepeket. Amikor elkezdtem foglalkozni a darabbal, és eldöntöttem, hogy a színház teljes művészeti apparátusát bevonom az előadásba, már láttam magam előtt például, hogy a csatajelenetet tánccal oldjuk meg. Ezen a téren viszonylag nagy szabadságot enged az alapmű, abban ugyanis két ember áll a bástyán, és az ő párbeszédük alapján elevenedik meg az ütközet. A várvédők mellé álló cigányok sem szerepeltek Kisfaludynál. De hát kétszáz éve együtt csinálunk színházat, együtt élünk, ezért fontos volt számomra, hogy ők is megjelenjenek.
- Mennyire volt nehéz mozgatni ezt a tömeget a színpadon?
-Talán ez volt a legnehezebb, mert még a legnagyobb musicalben is fele ennyi szereplő szokott lenni. Mindenki szerette volna megvillantani a tehetségét, ez viszont szinte lehetetlen egy ilyen előadásban. Azonban mindannyian tudtuk, mire vállalkoztunk: volt egy szent ügy, egy közös cél, ez pedig egységbe szervezte az egyéni törekvéseket is. A koncepcióm az volt, az alapműtől függetlenül, hogy nem tarthatjuk meg a kétszázadik évfordulót úgy, hogy hét ember játszik a színpadon, a többiek pedig a nézőtéren ülnek. A társulatot, a zenekart, a balettet és az énekkart is beleértve nagyjából száz művészember lehet a színházban: szerettem volna az összes tagozatot és minél több embert bevonni az előadásba, hogy közösen ünnepelhessünk.
- Miből tudott meríteni, építkezni az eredeti darabon kívül?
- Felkerestem Mikita Gábort, a Miskolci Színészmúzeum Thália-ház színháztörténész-muzeológusát, vele hosszan beszélgettünk a témában. Sajnos nem maradt semmi olyan forrás fenn egyik előadásból sem, amiből meríthettem volna. Azt tudjuk, hogy akkoriban kétdimenziósak voltak a díszletek. Ezt a hatást próbáltuk valamennyire mi is megjeleníteni. Ami akkor nem állt még rendelkezésre, mi viszont használjuk az előadásban, az az operafólia, amire projektorral vetítjük a különböző háttereket. Egyébként nem nehéz elképzelni, milyen lehetett az eredeti rendezés. Maga a szerző ugyanis hét évvel a bemutató után nyilatkozott a saját darabjáról: rossznak ítélte, céltalan nemzeti pufogtatásnak. Ezzel valószínűleg nemcsak a művet véleményezte, hanem az előadást is.
- Megkereste a mongol nagykövetséget is Budapesten. Ez hogy történt?
- Cser Ádám szerezte az előadás zenéjét, aki már a munkafolyamat elején kijelentette, hogy nem szabad megúszósra venni a figurát: muszáj, hogy megszólaljon egy morin khuur, ami a mongolok nemzeti hangszere. Ez egy nagyjából hárommillió forintos eszköz, amire nem volt külön kerete a színháznak. Ezért írtam egy levelet a mongol nagykövetnek, kértem, hogy fogadjon, de azt nem fejtettem ki, mit szeretnék tőle, csak amikor elmentem hozzá. Gondolom, először azt hitte, pénzt akarok kérni. Amikor viszont elmondtam, hogy mire készülünk, és hogy szeretnénk megszólaltatni a nemzeti hangszerüket, akkor láthatóan megilletődött. Ott, abban a pillanatban leakasztotta a falról a saját morin khuurját, és elkezdett játszani rajta. Kiderült, náluk a legtöbb családban van ilyen – ha lakásban, ha jurtában élnek –, amin a férfiak ünnepekkor szoktak játszani. Megígérte nekünk, hogy csináltat a 200 éves Miskolci Nemzeti Színháznak egy morin khuurt – mindezt a saját költségén. Végül személyesen hozta el hozzánk a hangszert, amit át is adtunk Lakatos Attilának, a zenekarunk brácsásának: ő szólaltatta meg az előadás során.
- A szakma évek óta élénken figyeli, mi történik Miskolcon. A magyar klasszicizmus és romantika darabjait felfedezhetik újra országosan, mert itt született egy izgalmas előadás?
- Nem hinném. Annyival jobb darabok születtek később, hogy nem gondolom, lenne, aki mélyrehatóbban szeretne foglalkozni az 19. század elejének színpadra írt műveivel. Nekem is rengeteg munkámba került, hogy ez az előadás ilyen legyen. Úgy vélem, a saját polcomon is találnék sokkal jobb – egyébként elfeledett – darabokat az alapműnél. Szóval azt merem mondani a korszak drámái kapcsán, hogy nem egy rejtett aranybányáról van szó. A tatárok Magyarországban viszont, ahogy korábban említettem, szent ügy lett a társulat számára, így megvolt a kellő türelmünk hozzá.
