A Rudolf Hess tízparancsolatáról nincs mit írni: Harsányi Attila megropogtatta a nyakát, majd ismét feltámasztotta a kilencvenhárom éves náci vezetőt, a szeánsz résztvevői a nézőtérről figyelték, ahogy az életfelét fogságban töltő háborús bűnös belakja a színész testét, mozgatja száját, arcizmait, lendíti a karját, húst marcangol, majd beleköpi a darálóba, mert készül az utolsó vacsora, már sokadszor hangolódik a halálra ebben a bőrben, kényelmesen jár már haza az ötvenegy éves miskolci színészbe, euforikus transzban idézi fel a háborút, a torz eszméket, keresi Istent, kikaparná a sarokból, előrángatná a hokedli alól, mert várja vecsernyére, vezekelne talán, de Isten késik, nem jön, vibrál, hol itt, hol ott tűnik fel, mint amikor Goebbels füle mögött jelent meg – biztos súgott neki valamit ( talán épp kibeszélték?) – vagy gomblyukakba bújt, de mint fénycsóvát a vadászó macska, Hess sem tudta soha elejteni az Urat, meg ugyan minek kapná el, hisz az haszontalan, úgyse szól hozzá, nem írja alá a parancsolatait (lehet analfabéta?), ezért kellett valaki, aki megtegye helyette, és volt, aki megtette, aki pontosan megmondta, miben kell hinnie a németeknek, hány gyermeket kell szülni, milyen altatódalokat énekeljenek az anyák, és rendszerbe irányította az életet, minden parancsát aláírva, de Rudolf Hess – bár követte őt – soha nem engedte el az Isten kezét sem, kettejük közt lépkedett, mint szülei között a gyermek (gólya viszi a fiát), Istent kereste kilőtt Messerschmittjén is; kibontott ejtőernyő szárnyain felzuhanva a mennybe, de Isten már gépfegyvert fogott rá, Hess veszített, a világot pedig kénytelen volt a győztesekre hagyni – mondja,
és oly gyönyörűen fakad fel a nemzetszocialista ragály Harsányi Attilla ajkain, szép a színészete, ahogy a borzadályos elmét kivetíti, tökéletes, ahogy áll az irodaház épületében, egy volt előadóteremben, ami egy éve már, hogy színtér lett, fényekkel, közönséggel és szellemmel,
olyan mély, delejes csendben ül a több mint kétszáz ember, akik előtte még a polgármester köszöntőjét hallgatták, és bólogattak, mert valóban ünnep volt ez a hétfő, (nem csak a kínált borból lehetett ezt tudni, pedig lögybölődött rendesen a Bistronauta, mikor Harsányi Attilára koccintottak, meg a darabot rendező Tapasztó Ernőre és a szerzőre – mert eljöttek Romániából – a törékeny hölgyre, aki nem is feltétlenül értette, mi ez az ünnepély, amibe keveredett, miért kezelik díszvendégként, forog körülötte Miskolc, viszik étterembe, kínálják sztékkel, és tapsolják, mosolyognak rá, pedig Alina Nelega drámaíró arra számított csak, hogy megnézi a darabját, de ezt nem lehet parádé nélkül, nálunk nem) közben Harsányi Attila belevág a Sex, drugs, gods & rock 'n' rollba, mert kettőn áll a vásár, és ekkor olyan kerek minden, és a közönség újra feszült, figyel, kacag, sőt röhög, állva tapsol, hazamegy, boldog,
Harsányi Attila pedig lejön a színpadról, meggyűrte az este, bár a szeme ragyog, és azt mondja nekem, "legközelebb nem rögtön főpróbahét után kéne ilyesmit csinálni".
