Ugrás a tartalomra

Miskolci kórháztörténet 6. - Kórházból lakótelep: az első világháborús barakk-kórház

Létrehozva
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, olyan események játszódtak le városunkban, amilyenekre korábban nem volt példa. Ugyanis közvetlenül a háború kitörése után egyre-másra futottak be a vonatok azokkal a szerelvényekkel, amelyek a galíciai frontról visszaérkezve szállították a sebesült, beteg katonákat.

Mivel a fronton nemcsak a fegyverek, hanem fertőző betegségek (leginkább a tífusz és a kolera) is tizedelték a harcolófeleket, így Magyarország 14 megfigyelőállomást telepített, amelyeknek az egyik legfontosabb feladata volt a járványok „behozatalának” megakadályozása. Mivel városunk az úgynevezett galíciai fővonalon helyezkedett el, így egyike lett ezen állomásoknak, ezért itt már 1914-ben elkezdték egy kifejezetten a háborús sebesülteknek létesített barakk-kórház építését. Bár a létesítményt kifejezetten a háborús időszakra építették, annak története mégis túlnyúlik a „Nagy Háborún”.

Kép
A kórház egyik kórterme

A kórház leendő helyét úgy határozták meg, hogy az a város perifériáján helyezkedjen el, mégis könnyen elérhető legyen a vasútállomásról. Így esett a választás a mai Szondi-telep területére, amelyen ekkoriban még bolgárkertészetek működtek. Az építkezés 1914 november-decemberében indult el, annak első szakaszában 53 nagyobb és 8 kisebb barakkból álló, önálló „kórházvárost” húztak fel. Vezetője, miniszteri biztosa Tarnay Gyula Borsod megyei főispán volt, felügyeletét a katonaság látta el. Egy ezredes parancsnok 14 tiszttel, valamint 431 fős legénységgel őrizte a tábor rendjét és békéjét.

Szendrei János várostörténeti monográfiájában az alábbi sorokkal illusztrálta a tábor épületeit: „A barakk gerendavázon álló, külső-belső deszkázással ellátott, földbe süllyesztett falú építmény volt. Ablakai egyszerűek, egyfalúak voltak. Az épületek belülről kőszénsalak feltöltést kaptak, ezt deszkapadlózat takarta.” A nagy barakkok 10 x 40, míg a kisebbek 5-10 x 15-16 méter alapterületűek voltak. A barakkvárost magas kerítés határolta, ahol szintén kerítéssel szeparálták el a fertőző betegek részlegét. A mintegy 4400 férőhellyel rendelkező létesítmény 1915 januárjában már 2688 beteget fogadott. Bár már ez is egy hatalmas számnak mondható, ez év októberében újabb 25 barakkot állítottak fel, amelyek a korábbiakhoz képest már jóval modernebb felszereltséggel bírtak. Amikor a kórházváros 1916 tavaszára teljesen kiépült, 78 nagy, illetve 8 kisebb barakkal 5800-5850 beteget tudott fogadni. A területén külön épült tűzoltótorony, hulladékégető, röntgen, bakteriológiai labor, elektromos központ és kápolna is, melynek első része római katolikus, hátsó része a református szertartásrendnek megfelelően volt berendezve.

Kép
Kolerával fertőzött katonák

A kórházi naplók tanúsága szerint 54 orvos − betegszámtól függően − 100-200 ápolóval kiegészülve látta el a frontról visszaérkező sebesülteket. A tábor vezetőorvosa először dr. Pfliegler Imre, majd dr. Szánthó Bertalan volt, akit dr. Vészi Gyula váltott a létesítmény bezárásáig. Ezalatt az időszak alatt 1766 műtétet végeztek, melynek java része lövedékeltávolítás, tályogfelnyitás, illetve amputálás volt.

Bár a katonakórház több ezer beteget látott el, így is sokan voltak, akiket nem sikerült megmenteni. Az elhunyt fertőző betegeknek egy külön temetőt létesítettek, amit ma koleratemetőként ismerünk. Helyét a kórházteleptől keletre, a József Attila utcától északra, a Sajó túloldalán, a Csorba-tó felé vezető, mai Sajó utca mentén jelölték ki. A temetőben 962, a magyarok mellett orosz, román, olasz katona is nyugszik. A nem fertőző halottakat a Deszkatemető melletti területen, az úgynevezett Hősök temetőjében hantolták el.

Kép
A kórház katonai őrsége

Bár a barakk-kórház az első világégést követően megszűnt, az épületeket továbbra is tudta hasznosítani a város: a trianoni döntést követően a Felvidékről nagy számban elmenekülő magyarságnak biztosítottak itt szükséglakhelyeket, majd ugyanitt húzta meg magát a város perifériára szorult rétege is. 1920-ban itt épült fel egy szükséglakástelep, ahol 20 kőbarakkban összesen 80 szoba-konyhás lakást biztosított a város az arra rászorulóknak. Öt évvel később a Speyer-kölcsön támogatásával elkezdődött a barakkok nagy részének felszámolása, s a már meglévő 80 lakáshoz újabb 80, hasonló komfortfokozatú lakás épült, így 1926-ra az újonnan létesült kőbarakktelepen 161, míg az átalakított fabarakkokban 60 lakás közel ezer embernek biztosított lakhelyet rendkívül zsúfolt, rossz körülmények között. Az itt lakók életkörülményeinek javítására folyamatosan törekedett a város a következő években, több-kevesebb sikerrel. Az 1940-es évek elejére szinte az összes fabarakk eltűnt, átalakult, helyükön kőből készült szükséglakások épültek, amelyek Szondi-telep néven határozták meg Miskolc keleti végének nem túl szívderítő látképét az elkövetkezendő évtizedekben.

Ez is érdekelhet

Képgaléria
V. Diósgyőri Íjász, Lovas és Hagyományőrző nap
Íjász, lovas és hagyományőrző napot tartottak
Miskolc
A Lovagi tornák tere adott otthont az V. Diósgyőri Íjász, Lovas és Hagyományőrző napnak szombaton.
A homlokzat mesél Miskolc elfeledett szállodájáról
Miskolc
Három Rózsa Szálló, Grand Hotel – mindkét néven ismert a ma bérházként működő Miskolc, Széchenyi utca 33. szám alatti épület. Ennek történetét járja körbe ezen a héten Nagy Attila helytörténész, a Mit Miskolc Adhatott Blog szerkesztője.
Nem véletlen, hogy Miskolcot választották
Miskolc
A Miskolci Egyetem hét és fél évtizedes nehézipari múltja nagyban közrejátszott abban, hogy mellettünk döntött a Halms.
Újabb fogadóórát tart Tóth-Szántai József
Miskolc
A június 24-i fogadóórára tíz sorszámot osztanak ki június 16-án.