Mindannyian jól tudjuk, hogy a 18. életév betöltése - bár valóban nagy nap - nem jár azonnal érettséggel, bölcsességgel és tudatossággal. Sokkal inkább jelenti ma azt a nyomást, amit a teljesítmény és a siker iránti vágy hajt, nem beszélve a közösségi médián keresztüli összehasonlítgatásról, mely újabb teher a fiatal felnőttek számára. A húszas életévek a szakma megszerzéséről, a karrier megalapozásáról, randevúkról szólnak. Az ezt követő szakasz már az együttélésről, a családalapításról, lakásvásárlásról, később a gyereknevelés vagy épp a szülők gondozása kerülhet előtérbe. Ahhoz, hogy ezeken a szakaszokon sikerrel lépkedjenek, fontos, hogy megfelelő alapokat adjunk, melyek mindig egy biztonságos hálót tartanak számukra, bárhol is éljenek és bármilyen körülmények közé csöppenjenek.
Sokan egészen gyorsan elfelejtik, hogy valaha ők is voltak kamaszok, fiatal felnőttek és harcot vívtak a függetlenedésükért. Nem árt, ha többször felidézzük ezt az időt, és onnan merítünk ötletet és erőt, hogyan engedjük el jól gyermekeink kezét. Tartsuk tiszteletben, és fogadjuk el, hogy ők már egy másik generáció tagjai. Ne feledjük, hogy másként látják a világot, és más elvek alapján hozzák meg a döntéseiket. A függetlenedésük alapja az, hogy amennyire csak tudunk, konfliktusmentes kommunikációt alkalmazunk. Kritika nélkül igyekezzünk megfogalmazni tapasztalatainkat, meglátásainkat, de azt is mindig kedvesen és érzékenyen, így van esélyünk megértésen és empátián alapuló köteléket kiépítenünk. A felnőtt gyermekek már nem mindig kérnek tanácsot; sokkal inkább útmutatást, egy iránytűt, mely eligazítja őket. Ha ezeken az alkalmakon képesek vagyunk tartani magunkat, és nem indulattal bevonódni egy–egy helyzetbe, akkor megteremtjük számukra azt a szeretetteljes vagy épp bizalmi légkört, melyben bátran megnyilatkoznak.
Állítsunk fel határokat, ami mindig jól jöhet akkor is, ha felnőtt gyermekünk velünk él, akkor is, ha távol, hiszen kérdései, problémái mindig lesznek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy mindent nekünk kell megoldanunk helyettük. Vannak helyzetek, amikor elég csak meghallgatnunk, és nem szükséges tanácsokat osztogatnunk, és vannak olyan helyzetek, amikor állást sem kell foglalnunk. Nem folyhatunk bele minden egyes helyzetükbe, és ugyanígy fontos, hogy mi se terheljük rá minden problémánkat, hiszen a felnőtt gyermek nem a barátunk. Ugyanígy kellő nyitottsággal álljunk kapcsolataihoz, hiszen ezek is elősegítik a függetlenedését. Így kap kellő teret ahhoz, hogy saját tempójában fejlődjön és tanuljon a kapcsolatteremtésről.
A másik fontos terület, melyen stabilitásra van szükségük mielőtt elhagyják a szülői házat: a pénz. Sokszor szegezik nekem fiatalok azt a kérdést, vajon az iskola miért nem tanítja meg nekik a pénzkezelést, mielőtt befejeznék a tanulmányaikat. A válaszom mindig ugyanaz: elsődlegesen ez a család feladata. A mi vállunkon nyugszik, hogy tinédzserkoruktól kezdve fokozatosan megmutatjuk-e nekik, hogyan tudnak bánni a pénzzel. Bízzunk rájuk zsebpénzt havonta, a nagyobbak vállalhatnak kisebb munkákat akár nyáron is, ezzel is elősegítve a kereset értékének megbecsülését. Bevonhatjuk őket bátran a családi költségvetésbe is, hogy első valós fizetésüket már magabiztosabban tudják beosztani.
Nem minden szülő–gyermek kapcsolat kiegyensúlyozott és boldog, és sajnos igaz, hogy ezen a felnőttkor csak tovább növelheti a szakadékot. Ha megoldható, keressünk közös érdeklődést, programokat, melyek elősegíthetik az egészségesebb és dinamikusabb kapcsolat kialakítását, legyen az vásárlás, színház vagy sport. Ha a sebek mélyebbre nyúlnak, akkor érdemes külső segítséget kérni, ahol lehetőség nyílik egymás jobb megismerésére és a múltbéli fájdalmak gyógyítására.
