Már megint egy meg nem értett miskolci – gondoltam magamban, amikor egy közös barát csak annyit mondott nekem, hogy Guszti rendkívüli pasas, aki már régen nem áll szóba politikussal. Aztán hozzátette, ő egy szobrász, és veled akar találkozni. Hát így kezdődött, aztán igen gyorsan barátságba fordult egy-két beszélgetésnek gondolt kapcsolatom Kraitz Gusztival, a miskolci születésű, de már az ötvenes évek közepétől Svédországban élő szobrásszal. Emlékszem, első beszélgetésünk egy étteremben kezdődött, majd a lakásomon folytatódott, és valószínű, hogy másnap fejeződött be.
Tudott arról, hogy Miskolc megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet, így aztán szóba került a miskolci alkotóművészet helyzete, a tervezett kulturális beruházások és sok minden más is. Rendkívül energikus, jókedvű ember, akinek kora ellenére még mindig oly gyorsan jár az agya, hogy ha sakkoznánk, akkor esélyem se lenne vele szemben, mert ő bizonyára gondolatban húsz lépéssel előttem járna a partiban – ez járt a fejemben, amikor hallgattam őt. Meglepett, hogy ötven évvel azután, hogy elhagyta a hazáját, mennyire erősen őrzi ifjúkori emlékeit, azt a helyet, ahol felnőtt, és ahová mindig elmegy, ha itthon van.
Ez a hely pedig Diósgyőr, egész pontosan a gyárra merőleges számozott utcák, ahol régen munkáscsaládok éltek, akik minden reggel a gyár hívó hangjára ébredtek. Most, hogy már több mint egy évtizede – mindenféle életben tartási kísérlet ellenére – a gyár kapui végleg bezárultak, a szíve még mindig elviszi őt oda. Ha behunyja szemét, látja, ahogy az érkező munkások seregét – közöttük apját – reggelente elnyelte a gyár, hogy aztán nyolc óra múlva újra kitárja kapuit előttük. Tudod, az ember érti, hogy valami elmúlt, de a szíve nem engedi el – mondta elérzékenyülve. Ezért járok oda, és szeretném – már csak apám emléke miatt is – megcsinálni a vasgyár és az ott dolgozó sok ezer ember emlékművét.
Következő találkozásunk már nála volt egy Malmö melletti, kicsinek egyáltalán nem mondható birtokon. A domboldalra felfutó hatalmas kertben mindenfelé kisebb-nagyobb szobrokba botlott az ember. Szimpatikus párja, akit ott talált magának Svédországban, szintén kiváló szobrász, és nagyon sok közös munkájuk van. Sétáltunk a kertben, és ő arról beszélt, hogy több alkalommal járt Kínában, ahol megtanulta a kemenceépítést. Hosszan beszélt a pirogránitról, ami az égetés hatására a vörös és sárga legkülönfélébb árnyalataiba öltözik. Látta rajtam, hogy én ezekkel az információkkal sok mindent nem tudok kezdeni, ezért megmutatott nekem egy éppen működő és egy éppen szétszedett, kihűlt kemencét.
Ott és akkor láttam először pirogránit almát. Mindjárt kettőt. Látva csodálkozásomat, magyarázni kezdte, hogy az a gyönyörűség ebben az anyagban, hogy olyanok, mint az igazi almák. Nem találsz két egyforma színűt közöttük. Amikor az agyagalmának megépítem a kemencét, még nem tudom, valójában milyen lesz. Olyanok ezek, mint az ember gyerekei. Amíg az anyjuk hasában vannak, nem tudjuk, kire fognak ütni – mondta nevetve. Aztán adott nekem ajándékba néhány könyvet, ami róluk és munkáikról szól, elvitt néhány közeli városba, ahol alkotásaik parkokban, vízparton, középületek előtt állnak.
Három napig voltam közös barátunkkal, Dobrossy Istvánnal a művészházaspár vendége. Az utolsó este azt mondta nekem: „Tudod, gondolkodtam azon, hogyan tudnám segíteni Miskolc pályázatát. Szeretnék szülővárosomnak ajándékozni két pirogránit almát.” Két hét múlva a különös gonddal csomagolt almák hazaértek Miskolcra. A Szinva terasz különleges díszei lettek.
Csak később tudtam meg, hogy a híres művész házaspár almái Miskolcon kívül csak Svédországban és San Francisco világhírű parkjában, a Golden Gate parkban láthatók.
Kraitz Gusztávról
1926-ban született Miskolcon, Diósgyőr számozott utcáiban telt a gyermekkora. Rajztanára felfigyelt tehetségére. 1944-ben felvételi nélkül lett a képzőművészeti főiskola hallgatója. 1956 őszén hagyta el az országot, Svédországban egy szennyvízcsatornát gyártó üzemben a csövek még puha nyersanyagából csinálta első szobrát: egy kórházudvarra szánt galambdúcot. Nem sokkal később színes várat épített a kórházi kémények köré. A szokatlan formák feltűnést keltettek, szobrokat rendeltek tőle. Az igazi sikert egy 1959-ben rendezett kelet-ázsiai kiállításon bemutatott, kínai hatású alkotásai hozták meg számára. Itt ismerkedett meg egy ugyancsak kiállító svéd festőnővel, Ullával, akit nem sokkal később feleségül vett. Azóta Svédországban él, és egyike a legelismertebb aktív művészeknek. Miskolc 2008-ban Pro Urbe díjjal tüntette ki.
