Amikor Szepesi György 1995-ben az ötvenéves jubileumát ünnepelte, Kolodzey Tamás megkérdezte tőle, miért fontos számára, hogy a pályája ötvenedik évében újra közvetítsen. „Tamás, majd amikor te eléred az ötven évet a pályádon, neked is fontos lesz” – hangzott a válasz. Most, hogy maga is elérkezett ehhez a jubileumhoz, pontosan érti, mennyire igaza volt a pályatársnak.
– Soha nem gondoltam arra, hogy más legyek, mint újságíró. Tanár lehettem volna még, de az élet úgy hozta, hogy újságíró lettem, és ez így volt szép és jó – mondja. Visszatekintve a hosszú szakmai pályafutásra, kiderült, hogy szinte minden műfajban kipróbálta magát: írt sportcikkeket, jegyzeteket, külpolitikai írásokat, készített egész oldalas interjúkat, utolsó oldali színeseket és közel kétszázötven magazin készítésében vett részt, a rövidebbektől a százoldalasokig. Útjelzőként számtalan polgármesteri interjú és sporttudósítás szolgál, jelenleg pedig a minap.hu hírportál rendszeres szerzője. Meghatónak tartja, hogy jubileumán egyszerre lehet szerző és riportalany a helyi sajtóban – ez igazi ritkaság, amit nagy ajándéknak él meg.
Humor nélkül nem tudná elképzelni az életét.
– Én mindig mókamester voltam, és az is maradok. Ahol megjelentem, ott vibrált a levegő, és szeretném, ha ez így maradna- szögezi le.
Büszke arra, hogy pályája során sok jelentős emberrel került baráti kapcsolatba: sportvezetőkkel, politikusokkal, művészekkel, tanárokkal. Nagy tisztelettel beszél mestereiről és kollégáiról, Szepesi Györgyről, Vitray Tamásról, Szilágyi Jánosról, Rapcsányi Lászlóról. A sportvezetők világából is számos nevet említ: Schmitt Pált, Hegedűs Csabát, Mészáros Jánost, Gallov Rezsőt vagy akár Puskás Ferencet.
Újságíróként számos szövetségi kapitány mellett dolgozott, a legendás Illovszky Rudolftól és Baróti Lajostól kezdve Lakat Károlyon, Mezei Györgyön és Skaliczki Lászlón át egészen Kemény Dénesig és Völgyi Péterig. A neveket napestig lehetne sorolni.
Hobbijai közül a sakk áll az első helyen, de közel egy tucat sportágat űzött. Nem a labdarúgás volt a kedvence, sokkal inkább az atlétika, a birkózás és a cselgáncs, később pedig a jégkorong, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda és a vívás.
– Nem mondhatom magam futballszakembernek, és nem is akarom magam kikiáltani futballmániásnak. A sport minden ága érdekel – teszi hozzá.
Ha pályája csúcsáról kérdezik, gondolkodás nélkül vágja rá: a 2016-os riói olimpia.
– Az a Himalája nekem, amit nem lehet überelni. Akkreditált újságíróként voltam ott. Ezt nem lehet felülmúlni, nem is akarom, mert az olyan csúcs.
Azt mondja, mélypontja sosem volt. – Mindig ugyanazt nyújtottam, mindig a szakmai igényesség, az alázat vezetett. A rend, a becsület, a tisztesség, az adott szó hitele, ezek kőbe vésett alapszabályok nálam. Mindig azt éreztem, hogy a csúcson vagyok, vagy épp felfelé tartok.
Ötven év után is úgy érzi, jó helyen van.
– Ha újrakezdeném a pályámat, amit persze nem lehet, hiszen nem leszek már újra az a tizenkilenc éves, aki ötven évvel ezelőtt az újságírást elkezdte, akkor sem választanék mást. Mondjuk úgy, jobb, hogy nem lettem inkább testnevelés–földrajz szakos tanár – vallja a jubiláló újságíró.
