A miskolci belvárosban, körülölelve a Petőfi teret, két utca fut egymás mellett: az egyik Laborfalvi Róza, a másik Jókai Mór nevét viseli. Kevés helyen őrzi ennyire kézzelfogható módon egy házaspár emlékét a várostérkép. A magyar színháztörténet nagy tragikája és a „nagy mesemondóként” emlegetett író életét Miskolchoz számos szál köti.
Bár életük java részét nem városunkban töltötték, kapcsolatuk mégis erősen jelen van a város történetében. Laborfalvi Róza itt született, Jókai Mór pedig „második szülővárosának” nevezte Miskolcot – ezt a kijelentést maga az író tette 1883-ban. Közös életútjukból pedig az is kiderül, hogy miért.
Juditból Róza
A hazai színházvilág úttörői között jegyzett Benke József leánya, Judit a szó szoros értelmében egy iskolában nevelkedett. Mivel az iskola egyben tanári lak is volt, falai között töltötte gyermekéveit a színésznő, egy ma már nem létező, később épp a leendő férjének nevét viselő oktatási intézmény közvetlen közelében álló épületben.
Színészi pályáját rendkívül fiatalon, 16 éves korában kezdte, 1833-ban lépett először színpadra a Pesti Magyar Színház tagjaként, ekkor még Benke Rozália néven. Az pedig, hogy végül Laborfalvi Rózaként vonult be a köztudatba, egyrészt a pályatársa, Déryné Széppataki Róza iránt érzett tiszteletnek szólt, másrészt a Laborfalvi előnévvel a Benke család, és vele édesapja székely gyökereinek akart emléket állítani. Hogy a két Róza kölcsönösen nagyra becsülte egymást, azt Déryné visszaemlékezései is igazolják, amelyekben dicsérte a színésznő „királyi termetét”, klasszikus szépségét és tehetségét.
Benke Judit harmadszor, egyben utoljára 1848-ban változtatta meg a nevét, onnantól haláláig a Jókainé Róza nevet viselte.
Eleinte ellenzett házasság
Laborfalvi Róza 1848-ban, a forradalom hevében ismerkedett meg Jókai Mórral, amikor Katona József Bánk bánjának előadását követően egy kokárdát tűzött az író hajtókájára. A színésznőnek ekkor már volt egy 12 éves leánya, Róza, akinek a kor ünnepelt színésze, Lendvay Márton volt az édesapja. Jókai közvetlen környezete eleinte ellenezte a még ebben az évben megkötött házasságot, amelynek az adta meg a pikantériáját, hogy a színésznő nyolc évvel idősebb volt férjénél.
Ez azonban nem zavarta a friss házasokat, akik a dolgos hétköznapokat a fővárosban töltötték; Jókai a politikában, felesége pedig a Nemzeti Színház tagjaként a színpadon mozgott otthonosan, így Miskolcra leginkább a színésznő vendégjátékai alkalmával látogattak. Erre először még 1843-ban, majd 1857-ben, a második színház átadásának alkalmával, harmadik alkalommal pedig két évvel később került sor, amikor Latabár Endre társulatával Schiller Stuart Mária című darabjában játszotta el a címszerepet.
Társ jóban-rosszban
Jókai Mór feleségének köszönhette, hogy a szabadságharc leverését követően elkerülte a felelősségre vonást, aki előbb bújtatta őt, majd menlevelet szerzett neki. Az 1860-as években az író Siklós országgyűlési képviselőjeként évekig politizált a parlamentben, ezen időszak alatt számos kitüntetésben, elismerésben részesült. A „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” mondást erősíti, hogy felesége ezekben az években mindenben segítette Jókait, ami nagyban hozzájárult sikereihez, legyen szó napirendjének szervezéséről, vagy írásainak szerkesztéséről.
A búcsúelőadás
1883-ban a színésznő első fellépésének 50. évfordulója egyben a búcsút is jelentette. A búcsúfellépés helyszíneként pedig Laborfalvi Róza Miskolcot választotta, ahová férje is elkísérte. A búcsúelőadáson túl díszbeszédek is elhangzottak, amelyet a helyi sajtó „Jókainé jubileuma” címmel meg is örökített az utókor számára, így tudjuk szó szerint idézni Laborfalvi Róza előadása előtti, közönségének tett vallomását: „Szívem vezetett ide, kedves szülővárosomba. Innen kísért hosszú művészi pályámra az első »Isten vezéreljen«, s itt fogadjon az utolsó »Isten hozott«.
A Korona Szállóban másnap megtartott ebéd előtti pohárköszöntőt pedig maga Jókai Mór mondta, amely mind a mai napig egy udvarias ajánlólevél a városnak: „Nekem Miskolcz második szülővárosom, mert itt kezdtem el az új életet. Érdemes volt-e az életet újrakezdeni? Nem szerénység, gyávaság volna tőlem azt nem mondani rá, hogy igen.” A nap krónikájához még hozzátartozik, hogy e nap estéjén fáklyásmenet köszöntötte a „nemzeti géniusz két hatalmas szószólóját”.
Emlékezet
„Gyújtsatok gyertyát, mert nem látok” – ezek voltak az utolsó szavai Jókainé Laborfalvi Rózának 1886. november 20-án. Ravatalát a budapesti Nemzeti Színház csarnokában állították fel, innen vitték a Kerepesi úti temetőbe.
Bár a miskolci születésű Laborfalvi Rózát nem, férjét 1893-ban a város történetében harmadikként díszpolgárrá választották, míg a Fazekas utca egy részét még életében róla nevezték el. 1904-ben Miskolc napokig gyászolta a „nagy mesemondót”. Bár külön-külön rengeteget cikkeztek a „Jókaikról”, a kapcsolatuk mementójául szolgáló emléktáblát csak 1999-ben állította a város, amely ma is jelképes helyen, a Miskolci Nemzeti Színház oldalfalán, a színésznő példaképéről, Dérynéről elnevezett utcában található. Varga Éva alkotásán a nemzet, s vele Miskolc két géniuszának arcképén túl Jókai Mór emlékezetes pohárköszöntőjének utolsó sora is olvasható: „Én a néma betűkkel, feleségem az élő szóval ébresztgettük alvó, tetszhalott nemzetünket.”
Nagy Attila
