Több módot is elárultak az újrakezdésre

Orbán Orsolya és Técsi Ágnes már mintegy éve felvették egymással a kapcsolatot, de még csak másfél hete találkoztak.

– Az első beszélgetésünk este fél 7-től hajnal 1-ig tartott – mondta el Técsi Ágnes, aki februárban tizenegy év után vált ki a Diósgyőri Képzőművész Stúdió ’76-ból és tervei között szerepel, hogy néhány emberrel összeáll, és egy új csoporttal fog kiállítani. – Rájöttem, hogy rengeteg ponton egyezik az életünk – mondta a festőművész, akinek szavaira ráerősített Orbán Orsolya is.

 

– A magánéletünkben és a szakmánkban mind a ketten nagyon sokszor újrakezdtük az életünket. Valahogy ez pont azt váltotta ki belőlünk, hogy mindent túlélünk. Tegnaptól azon gondolkodom, hogy gyakorlatilag mindent az életemben, amiről döntöttem, végül elértem. Nyilván az élet sok mindent hozott, sok célomat és tervemet nagyon nehéz volt megvalósítani, mint szerintem másoknak is. De a legnagyobb mélypontjaimon is tudom, hogy talpra fogok állni, és újra fogom tudni kezdeni – magyarázta Orbán Orsolya, aki megijedt Jacsó Pál felkérésétől. – Ez teljesen más kapcsolat az emberekkel, mint a munkámban, egy kiállításon vagy a festészetben. Jogászként a munkámban gyakorlatilag az ügyfeleim beszélnek, nem én vagyok a főszereplő, hanem csak egy szakmai hátteret, tehát biztonságot próbálok nyújtani és segíteni. Ezért is gondolom, hogy ez egy hivatás. A festészetben pedig nem kell beszélni, mert ott a lelkemet tudom a vászonra kivetíteni. Nem kell megmagyaráznom, nem kell elmondanom, mit éreztem akkor, amikor megalkottam valamit, mert mindenki azt gondol róla, amit akar – szögezte le a festőművész, aki kiemelte, egy beszélgetésben azonban a fókusz azokra szegeződik, akiket kérdeznek, és a nehézséget az okozza, hogy szerinte egy bizonyos életkor után az emberek már nem gyermekien őszintén, hanem egy szűrőn engedik át az információkat önmagukról.

Técsi Ágnes beszélt arról, hogy eredeti végzettsége pedagógus.

– Óvónő voltam, aztán egyszer csak elmentem jogot tanulni a Miskolci Egyetemre, utána pedig elhelyezkedtem a bíróságon. Teljesen más világ volt. Ezzel egy időben a magánéletem is újraindult, mert elváltam, úgyhogy minden területen újra kellett indulnom. És ez még nem volt elég, mert utána egészségügyi problémáim is voltak, amikor nemcsak az életem egy része indult újra, hanem szó szerint maga az életem is. Ilyenkor mindig megküzd az ember ezekkel a dolgokkal – emlékezett vissza az alkotó, aki elárulta, nem mindig az történik, amit ő szeretne. – Néha sodródni kell, mert ha nekifeszülünk, a végén a sors úgyis végighúzza az embert a térdén. Valamilyen szinten hagyni kell, hogy folyjanak a dolgok, és alkalmazkodni kell hozzájuk.

 

Técsi Ágnes hatéves korától vágyott arra, hogy festő legyen, még állásajánlatot is kapott a Pannónia Filmstúdióba, amiről édesanyja lebeszélte.

– Azóta is bánom, hogy nem fogadtam el. Néha arra gondolok, hogy most talán egészen máshol tartanék, időt nyertem volna vele, de valahol az élet visszahozta ezt a tevékenységet az életembe. Többszöri újrakezdés után tizenkét évvel ezelőtt újra belecsöppentem abba, hogy minden a festészetről szólt. Azóta ez lett az életcélom. Ez a kiteljesedésem. Érzem, hogy ez az, amiben a legnagyobb eredményeket tudom elérni, és ez az, ahol igazán önmagam vagyok. Ez egy saját, önálló világ, amit az ember egyedül csinál.

Orbán Orsolya azonban mindig hobbiként tekintett a festészetre, és hatodikos korában döntötte el, hogy jogász lesz.

– Egy kiállítás után megkérdezték tőlem, hogy ha újrakezdhetném, melyiket választanám, azt válaszoltam, hogy ugyanúgy jogász lennék. Imádom az embereket, nagyon szeretek velük foglalkozni, és nagyon szeretem a hivatásomat. Az élet hullámvölgyei és hullámhegyei miatt kezdtem el újra alkotni, mert ez volt az a hely, ahol nem kellett beszélnem, csak magamnak festenem. És nagyon sokáig csak magamnak festettem, nem is állítottam ki. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, körülbelül tíz éve pedig a kézművesség útján jött vissza az életembe az alkotás, ami a másik szenvedélyem a jog mellett – mesélte a festőművész, aki szerint három éve történt először, hogy valaki igazán hitt benne. – A mai napig számomra maga az alkotás a lényeg. Ha nem adok el egyetlen képet sem, és harminc évig csak én nézem őket a nappalimban, akkor is ugyanazt az érzést adják nekem. Csodálatos azt látni, hogy képes voltam rá, én vittem vászonra, én csináltam meg.

 

Hasonló érzéseket tapasztalt Técsi Ágnes is a festészete elején.

– Szerintem mindenki, aki ezzel foglalkozik, úgy érzi, hogy nem a közönségnek csinálja. Én sem azért csináltam, hanem magamnak. Aztán amikor megjött az első kiállítás lehetősége, és jöttek a visszajelzések azoktól, akik elmentek megnézni, többen voltak, akik azt mondták, hogy megkönnyezték – mondta.