Ugrás a tartalomra

Miért Miskolc? 16. rész - Miskolc, a patrióta város

Fedor Vilmos
Utoljára módosítva
2021. február 21. vasárnap 15:52
„Túl sok az árnyék ebben a városban, ezért döntöttem úgy, hogy a fényről fogok írni. Miskolc ezernyi titkát csak elhullajtotta az emlékezet, hogy egyszer újra megtaláljuk őket. Amint felemeljük és markunkban tartjuk, máris fényesedni kezdenek” – írja Miért Miskolc? című kötetében Fedor Vilmos. A lokálpatrióta 63 válaszban indokolja meg, hogy miért szereti Miskolcot.

Azért, mert hazaszerető népek lakják ezt a várost. Azt, hogy mennyire igaz ez az állítás, bizonyítja, hogy amikor a haza mellé kellett állni, mindig ott voltak a miskolciak. Így volt ez akkor is, amikor Kossuth dörgedelmes hangja zengte be a Három Rózsa Fogadó előtti teret, ahová miskolciak és környékbeliek ezrei jöttek hallgatni a kormányzót. Gyűltek is sokan a sorozásra, hogy aztán Kossuth honvédjeként harcoljanak és haljanak valahol távol városuktól. Néhányuk sírját minden évben a forradalom és szabadságharc évfordulóján megkoszorúzzák a város vezetői az avasi temetőben. Azt mondják, nyakas fajta a miskolci, mert akit megszeret, azért kiáll minden körülmények között. Ezért aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a miskolciak Görgey tábornokot, aki több szállal is kötődött a városhoz, mindig hősként tisztelték. 

Szobrot avattak és utcát neveztek el róla. Soha sem hitték el, hogy elárulta a hazáját. Kossuth, Szemere és Görgey. Három kiváló hazafi, akik sok szállal kötődtek Miskolchoz. Görgey képviselője volt a városnak az országgyűlésben, Kossuth Zemplén szülötte, Szemere pedig Miskolcon kezdte politikai pályáját. Mindhármuknak szobrot állított Miskolc.

Görgey nevét viselte a huszadik századelő híres miskolci gyalogezrede is. A mai Tizeshonvéd utcában állt a József laktanya (napjainkban ott működik a Herman Ottó Gimnázium), ahol negyvenezer katona állomásozott az első világháború idején. Ők voltak a miskolci 10. Honvéd Gyalogezred, vagy, ahogy az utókor elnevezte őket, a miskolci tízes honvédek. Innen indultak az orosz frontra 1914. augusztus 17-én, majd két évvel később az erdélyi harcmezőre. A csíki harcokban, a magyarosi ütközetben érték el legnagyobb győzelmüket. A város az ő tiszteletükre emelte a Tizeshonvéd-emlékművet, melyet József főherceg avatott fel 1927-ben, a győztes csata tizedik évfordulóján, tisztelegve a miskolci 10. Honvéd Gyalogezred előtt. A háború utáni évtizedekben az új Rudas laktanya katonái díszlépésben haladtak katonai szemlék alkalmával az emlékmű előtt. Ez a szobor a Soltész Nagy Kálmán utca végén, a Zsolcai kapuban állt a laktanya bejárata előtt egészen a múlt század hetvenes éveiig. Aztán a városi forgalom növekedése miatt, egy idő után szó szerint „útban volt” a szobor, meg közben a Rudas utcai laktanya is megszűnt, így hát elköltöztették a Hősök temetőjébe. Itt másfél évtizedet töltött, majd újra költöznie kellett abba a Tizeshonvéd utcába, ahol a József laktanya állt. A Herman Gimnázium tornacsarnoka és a Szent Anna-templom közötti, szép kialakítású tér remélhetőleg már végső helye a miskolci „tizeshonvédek” hősiességének emléket állító szobornak.

Amikor ezeket a sorokat írom, apámra gondolok, aki 1934-ben a Rudas laktanyába vonult be, és 1946-ig hivatásos katonaként, légvédelmi tüzérként szolgálta hazáját. Megjárta a keleti és a nyugati frontot, hogy aztán sebesülten, piszkosan egy fogolytáborban várjon sorsára. Sokszor próbáltam faggatni a háborúról, de csak nagyon szűkszavúan válaszolt. Aki megjárta a poklok poklát, nem akar emlékezni, felejteni akar. Bátyja, aki Debrecen jogtanácsosa volt, sebesülten, összefagyva került haza a Don mellől. Néhány hónap múlva meghalt. Próbálták megmenteni, de a műtétek során elfogyott a lába. Mennyi, de mennyi család várta hiába haza a távolban harcoló rokonokat. Fiúk és apák, akik sokáig hiányozni fognak. Csak táviratok, néhány személyes holmi és egy kopottas fadobozban őrzött pecsétes katonakönyv meg néhány megsárgult fénykép maradt utánuk.

Miskolcról mára a katonákkal együtt eltűntek a laktanyák is. A Rudas után a múlt század kilencvenes éveinek kezdetén megszűnt, a Petőfi laktanya is a Szentpéteri kapuban, ma már rendőrnek tanuló középiskolások kiképzőbázisa. Magam is a Petőfi laktanyában katonáskodtam a múlt század hetvenes éveinek végén. A Cserépfalun mintegy hónapig tartó kiképzést követően a katonai eskü ünnepélyes pillanataira már itt került sor. A nagy napon már kora reggel érkeztek a hozzátartozók. Köztük apám is, aki anyámmal oldalán lépett be a laktanya kapuján, és igyekezett a kapunál őrszolgálatot teljesítő őrmester felé. Innen azonban tovább nem jutott, mert az ügyeletes őrmester apám személyi igazolványának hosszas tanulmányozása során közölte, származása miatt nem engedheti be a laktanya területére. Hiába magyarázta apám, hogy ő csak kétéves koráig élt Amerikában, az őrmester kitartott álláspontja mellett. Apám szerintem sok mindenre számított, de erre biztosan nem, hogy őt, a magyar hadsereg egykoron az orosz frontot megjárt, és többször kitüntetett hivatásos katonáját nem engedik be fia katonai eskütételére. Szerencsére a közelben volt az ügyeletes tiszt, aki gyorsan intézkedett, és sűrű elnézéskérés közepette beengedte, sőt kitüntetett helyre kísérte szüleimet. Csak később mesélte el nekem apám, hogy erre az ünnepi alkalomra magával hozta egykori katona igazolványát, és azt adta át az ügyeletes tisztnek.


Miskolcon 1869-től volt honvédzászlóalj. 1890-ben a miskolci, az egri és a sátoraljaújhelyi zászlóaljak összevonásával alakult meg a 10. honvéd gyalogezred. Miskolc lakossága mindig úgy tekintett a 10-es honvédekre, mint a város "házi ezredére". A 10-esek a háború évei alatt harcoltak minden jelentős harctéren, legnagyobb sikereiket a román hadsereggel Erdélyben vívott ütközetekben aratták. A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg érvényes hadrendben nem szereplő alakulat volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és április 17-e és június 27-e között szállították ki a keleti frontra. A 2. magyar hadsereg miskolci alakulata a VII. hadtest volt. A hadsereg 1943 januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. Nagyon kevesen tértek vissza. Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése ez volt: "Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el. Sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak."

További hírek

Olvasnivaló