Ha ma valaki felmegy a Vörösmarty utca végén található vasúti hídra, gondoljon arra a kisfiúra, aki egykoron órákig a vaskorlátra támaszkodva, szemeivel kitartóan fürkészte a sínek távolba szaladó ezüstös kígyóit, mozdonyvezető apja érkezését várva.

A híd közepén egy apró, vékony legényke állt mereven, halált megvető bátorsággal, de minden ízében remegve. Beborította a füst, a korom, a vízgőz, de ő kitartón állt. Amikor a gépszörny tovarobogott, ujjaival visszatolta orrán vékony keretes szemüvegét a helyére, és kézfejével végigsimított maszatos arcán, egybefűzve a korom, a gőz s az izgalom néhány könnycseppjének apró csíkjait. Ez jó volt! – nyugtatta hevesen dobogó szívét – Megvárok még egyet!”

Ugyanez a borzongató, félelemmel teli boldogság futott végig rajta, amikor néhány nap múlva szigorú apja, akitől bizony félt is, pödört egyet bajuszán, s megfogta vállát: – No, fiam, készülj! Ma magammal viszlek a mozdonyra. Szokatlan volt ez apjától. Szemében még mintha valami huncut mosolyfélét is látott volna, pedig eddig mindig csak szomorúságot, elkeseredettséget vagy érthetetlen keménységet, belenyugvó hidegséget sugároztak azok a sötét, fekete szemek. Lőrinc sokféle módon próbált már apja kedvében járni, hiszen nagyon büszke volt apjára. Egészen elképesztőnek tartotta a maga alig hatesztendős eszével, hogy édesapja irányítja, vezeti azokat a hatalmas gépszörnyeket, melyeknek hangja, füstje s hidakat is megremegtető ereje annyiszor elvarázsolta már.

Az út csodálatos volt, Lőrinc nézte a tovasuhanó tájat, néha behunyta szemét, s úgy érezte, már nem is a földön zakatolnak, hanem valahová a felhők fölé, az égbe visz a csillogó sínpár. Közben látta, ahogy apja fáradhatatlanul igazítja a csöveket, mutatókat ellenőriz, rakja a szenet a soha jól nem lakó kazánba, a szemből érkező vonatok vezetőinek int, s gyakran törli egyre izzadó homlokát, arcát, ami egyre kormosabb, egyre fáradtabb. A hazafelé tartó úton lassan sötétedni kezdett, s mire a miskolci pályaudvar széléhez értek, már öreg este lett. Fáradt arcú apja cinkos mosollyal nézett fiára.

– No, fiam, jó volt-e? – kérdezte.
– Nagyon! – sóhajtott a kis Lőrinc, mert a nagy élmények súlya alatt több nem jött ki a torkán.
– Hát, akkor adjuk meg a módját! – mondta titokzatosan apja, és zsámolyostól közelebb húzta fiát a gömbök, titkos emeltyűk, fogantyúk birodalmához, s az egyik apró kezet az indítókarra tette, a másik apró kézbe pedig beillesztette a duda húzóját. És amikor felvillant a zöld jelzés, a kislegény kihúzta magát, büszkesége minden erejével elforgatta azt a hatalmas kart, utána pedig lendületesen meghúzta a dudát. Nem is érezte apja segítő támogatását, csak azt, hogy mindezt ő csinálta, ő, teljesen egyedül. A felharsanó vonatfütty pedig világgá kiáltotta, hogy ezt a vonatot nem más, mint ifjabb Szabó Lőrinc vezeti.

Szabó Lőrinc 1900-ban született Miskolcon, az Újvilág utcában (ma Vörösmarty utca), és itt kezdte meg elemi iskoláját. Gyermekkora különleges élménye nagybátyja, Géza bácsi Széchenyi utcai üvegezőboltja, ami számára varázslatos "Tündérország" volt. Sok időt töltött szeretett nagyanyja Zöldfa utcai házában is. Édesapja mozdonyvezetőként dolgozott, a kis Lőrinc csodálattal szemlélte a nagy vasúti pályaudvart. 1947-ben megjelent Tücsökzene című verseskötetében egy egész ciklus szól szülővárosához fűződő érzéseiről.

Szabó Lőrinc: Miskolc

Miskolcon többször laktunk. De alig
emlékszem rá... Tűzijáték vakít:
avasi ünnep? Egyszer egy hatost
kaptam egy nénitől! És villamost
ott láttam először, s - mint csöpp gyerek -
óriási búzavásárteret.
S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc!
Hogy bámultam a viccmondó cigányt!
És látom a Szinvát is: a fa-híd
alatt, a mélyben, fáradt habjait
keskeny szenny-csík görgette meredek
házfalak közt; de a széles meder
hogy megtelt, mikor jött az áradás!
S a környéket: egy-egy kirándulás
néha ma is idéz benneteket,
kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget,
Miskolc határa... Szülővárosom,
sose lesz szemed kóbor fiadon?