Nem kezdenék műelemzésbe, de az talán megállapítható, hogy ez a versike multidiszciplináris: a gyerekek Alfred Bernhard Nobel leghíresebb találmányát alkalmazva, nagyfokú tolóerőt képeznének, ami az iskolaépület vertikális irányú elmozdulását eredményezné – és egyben az előre hozott téli szünetet. Emellett a mondóka fest egyfajta korrajzot is, ahol a tanár és a Suzuki olyan szintű tartozékai egymásnak, mint mondjuk Mózes és a kőtáblák.

A sztori szempontjából talán mellékes, hogy az egykori népautó olyan márkává vált, amelynek néhány terméke igen csak vaskosnak tűnő árcímkével vár az átlagkeresetű vevőkre. A 90-es évek végétől nagyjából 15 esztendőn át azonban a megfizethető igavonó autó lexikonpéldájaként élt a köztudatban a Suzuki. Sőt, az „olcsójánosság” szinonimája lett a mások anyagi helyzetén éleződő nyelvek alatt. A „mi autónk” tipikusan az a jármű volt, aminek a hátsó szélvédőjén gyakran láttunk olyan feliratokat, minthogy „ne villogj, küzdj!”, vagy „nem vettem, kaptam”.

Ha a mondókát szülő sztereotípia mentén kellene felépítenünk a pedagógus mintapéldányát, akkor valószínűleg egy hetek óta eltévedt, rovarokon tengődő alaszkai túrázó fizikumát kapná, egy 60-as évekbeli zuglói kisnyugdíjas szemüvegkeretét, egy porszívóügynök zakóját, egy német mérnök humorát, és egy olyan kiszolgált kisautót, amiben a hatvan ló csak a kulcs sokadszori elfordítása után nyerít fel. Ez eddig sem túl hízelgő, ám a tömegek által elképzelt pedagógus az utóbbi időben kiegészült egy újabb tulajdonsággal: szeret tüntetni.

A gondolatmenet aktualitását természetesen az iskolakezdés adja, ami – az utóbbi 2 évet tekintve – talán most indul a legnehezebben az intézmények számára.

Számos hír olvasható, milyen kényszermegoldásokkal akarják egyes sulik vezetői kigazdálkodni a fűtésszámlát, a 20 Celsius fokra belőtt osztálytermekről, a szülők felé intézett segélykiáltásokról. A legfontosabb probléma azonban az akut tanárhiány. Ez pedig nem csak a – kormány által is alacsonynak tartott, és a jövőben megoldandó problémaként címkézett – béreknek köszönhető, hanem az oktatók megítélésének is, úgy vélem. Mi, átlagemberek is vaskosan benne vagyunk. Mert amíg az a közvélemény a diplomás pedagógusokról, hogy „6 órát vannak a fűtött tanteremben, majd mennek haza”, meg hogy „még sok is jutott nekik, erre tüncikéznek három hónap fizetett szabadsággal”, és aamíg nincs tisztelete a szakmának, addig egyre több tanár fog menekülni az iskolából a Suzukijával.