A július 7-én, az Avasi Református Templomban megtarott szertartáson a Herman Ottó Múzeum nevében az intézmény igazgatója, Dr. Szolyák Péter búcsúzott Dr. Hellebrandt Magdolnától. A gyászbeszédet változtatás nélkül közöljük.
"Amikor csaknem pontosan 60 évvel ezelőtt, 1963-ban, egy fiatal, csilingelőn kacagó lány leérettségizett a budapesti Kaffka Margit Gimnáziumban, valószínűleg csak egyféleképpen érdekelte az elmúlás. Régész akart lenni, az embernek ez a furcsa megtestesülése, amelyik kiolthatatlan, örök kíváncsisággal turkál a múltban, rozsda, patina és por alól fejti fel a csodálatosabbnál csodálatosabb kincseket és titkokat.
A mára sokak által megismert elszántságával és kitartásával könnyen biztosra vehette, tisztán láthatta, hogy egész életében régész lesz. Talán már ekkor megvoltak a saját példaképei, talán csak az egyetemen találkozott velük a katedrákon, a könyvekben, az ásatásokon. Nagyhírű professzorok – Banner János, László Gyula, Bóna István és Mócsy András – segítségével rakták le az alapokat, de szakmai alázata és szerénysége talán sosem engedte, hogy elhiggye, ő is követendő példakép lesz.
Magdika, nekem Ön már 1987-ben az lett. És pontosan ugyanúgy csodálom ma, ahogyan csodáltam a múzeumba, a gyűjteményhez rendszeresen visszatérő nyugdíjast, az ásatást vezető régészt, az elsős gimnazistát emberszámba vevő, kedves hangú, a tudását nem féltve őrző, hanem élvezettel megosztó és fáradhatatlanul, szívesen mesélő tudóst.
Harminchat év a miskolci Herman Ottó Múzeumban és ennél sokkal több a vaskor, a kelták, a szkíták, de még a paleolit ősember nyomában is. Rengeteg idő, és egyben rendkívül kevés is.
Már az első szemináriumi dolgozatának megírásától a kelták régészetével foglalkozott. 1971-ben egy rövid Pest megyei újkori történészi kitérő, foglalkoztatás után, Kemenczei Tibor megüresedett helyére érkezett Miskolcra régész státuszba. A váci kelta temető ásatásának anyagával 1974-ben bekerülhetett a Székesfehérváron rendezett A keleti kelta művészet című nemzetközi kiállításra. A Herman Ottó Múzeumban lehetősége volt – a helyi leletmentések, ásatások mellett – Vác-Kavicsbánya kelta temető korábban megkezdett feltárásának folytatására és befejezésére is. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében hitelesítette a régi, ismert kelta temetőket – Muhi-Kocsmadomb, Radostyán-református temető –, s új lelőhelyeken is végzett feltárást, így Kistokaj-Kültelkek, Bodroghalom-Medvetanya, Novajidrány-Sárvár területén, valamint Kesznyéten-Szérüskert szkítakori temetőjében.
1993-tól a tavasztól késő őszig tartó autópálya-ásatások határozták meg az Ő életét is. Magdika Mezőkövesden, Mezőkeresztesen, Csincsén, Emődön és Igriciben ásatott. Emődön a késő bronzkori halomsíros kultúra 120 síros, teljesnek mondható temetőjét tárták fel az irányításával, 1996-ban pedig Köröm-Kálvária-(Rákóczi-)dombon a Gáva kultúra telepét, leleteit mentette.
Összegyűjtötte, lerajzolta és összefoglalóan értékelte a kelta régészeti anyagot Pest, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék területén. Ebből az anyagból doktorált 1987-ben, disszertációja az 1999-ben az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Munkájának eredménye a szkíta-kelta együttélés bizonyítása Muhi-Kocsmadombnál, a csoportos temetkezés felismerése a váci temetőnél, ahol minden csoportban egy karddal felfegyverzett harcos nyugodott, továbbá – a maszkos gyöngyök elterjedésének térképre vitelével – kirajzolódott egy kereskedelmi útvonal a Fekete-tengertől Sziléziáig.
Amellett, hogy publikálta a Herman Ottó Múzeumba került bronzleleteket, hosszú időre a megye településeinek monográfusa is lett. Tállya, Szirmabesenyő, Putnok, Ónod, Halmaj, Szendrő és Szerencs is részesült munkájának eredményéből. Ezek a kutatások, írások sokszor túlmutattak az őskori régészeti leletek és a település históriájának kérdésein. Úttörő módon légifelvételek felhasználásával azonosított addig ismeretlen földvárakat, sáncrendszereket. Így bukkant rá Szirmabesenyő, Gesztely-Nagypart, Lénártfalva (Lenartovce), Putnok Pogonyipuszta, Izsófalva-Gede, valamint Vilmány földváraira.
Számos kiállítás, kamaratárlat, iskolai kiállítás megrendezésében vett részt, de ezek közül is kiemelkedik az 1974. és 1994. évi állandó régészeti kiállítás múzeumunk papszeri épületében. 1979-ben négy megye kelta régészeti leletanyagából épített tárlatot, 1991-ben pedig Koós Judittal közösen rendezték a Bronzkincsek a Herman Ottó Múzeum gyűjteményéből című kiállítást, melyet Miskolcon kívül Kassán és Rozsnyón is bemutattak. A múzeum szkíta kori anyagával 2001-ben részt vett a Hatalmasok a viadalokban című, Gyulán megrendezett, az Alföld szkíta korát bemutató kiállításon.
1994-ben főtanácsosi címet kapott a Herman Ottó Múzeumban, s múzeumi munkája elismeréseként 1998-ban Pro Museo kitüntetésben részesült. 2001–2003 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának régészeti szakfelügyelőjeként tevékenykedett.
A Herman Ottó Múzeumból 2007-ben vonult nyugdíjba – papíron, mert Magdika igazán sosem lett nyugdíjas. Hogyan lehetne az valaki, aki már kamaszkorában megálmodja az életét, a hivatását, majd mindig egyenesen haladva az úton beteljesíti azt?
Megöregedhet, elfáradhat a test, de egy régész, aki aprócska lányát a múzeumi biciklin tolva is képes kijárni az ásatásra, aki maga rajzolja a temetők anyagát és nem rajzoltatja, aki képes Tiszaújvárostól Tornyosnémetiig több napon át 90 km-t gyalogolni, s közben minden dombról, völgyről, szántóföldi rögről egy lélegzettel mesélni, az sosem lesz nyugdíjas!
Igazi fehér hollóként minden ásatását feldolgozta, a tárgyakkal állandó bensőséges kapcsolatot ápolva, mindig elvégezte azt is, amit sokan csak tisztességes céhes iparos munkának tartanak, és lenéznek. Pedig a nagy szintézisek alapja éppen ez, és hogy tudd, hogyan használd régészként akár a levéltárat, a szájhagyományt, a légifotót, hogy ne csak tisztába légy a renddel, de tudd megteremteni is azt.
A miskolci Herman Ottó Múzeum minden egykori és jelenlegi munkatársa nevében búcsúzunk, Magdika, de csak egy időre, mert van még titok bőven, amit nem mesélt el, viszont tudni szeretnénk. Én például azt, amit a Hillebrand Jenő-barlang medvekaparásairól tud, de sosem volt hajlandó elárulni…, az pedig maradjon a kettőnk titka, hogy miért.
Mindent köszönünk. Isten nyugosztalja!"
