„Száz év múlva tavaszra, sikló visz majd az Avasra” – hangzott a Miskolcon közismertté vált mondás az 1930-as években. A mondat nemcsak egy tréfás víziót idézett, hanem egy valós városi álmot is: kötélpályás közlekedést az Avasra. A gondolat azonban még ennél is korábban megszületett, és azóta is újra meg újra előkerül. Most úgy tűnik, bő százéves tervezés után az avasi libegő megvalósul, ennek apropóján pedig érdemes felidézni az eddig nyilvánosságra került terveket és a libegő létjogosultságát indokló szempontokat.
A sikló ötlete már az avasi kilátó gondolatával együtt felmerült, annak igényével térben és időben párhuzamosan létezett, illetve nem létezett. Hiszen amíg az elmúlt 119 évben kilátóból három is épült az Avastetőre, addig a sikló – és annak a korhoz illeszkedő változata – mindig csak papíron létezett.
Holott a városlakók körében már a századforduló környékén igény jelentkezett a hegy könnyebb elérésére. A korabeli publicisták is érveltek mellette, gyakran említve azt azt, ami a mai napig megáll. Radó Sándor már 1913-ban így írt: „Míg sikló nem lesz az Avasra, addig hiába is várjuk annak kellő értékelését. Mert hiába, lusták az emberek, és nem szeretnek hegyet mászni.”
Radó érvei között nemcsak a turizmus, hanem logisztikai szempontok is szerepeltek: „A bornak, és különféle tárgyaknak a felszállítása milyen körülményes és költséges ma talyigákon, lovakkal […] A siklón mindent gyorsan és olcsón fel lehetne vinni.” Hangsúlyozta, hogy az állomások kialakítása lehetővé tenné az anyagok célszerű lerakását is, ahonnan tovább lehetne szállítani azokat.
A lakossági igény is megjelent: a Miskolci Estilap 1914-ben egy verset közölt, amelyben egy olvasó verses formában kérdezi:
„Szerkesztő úr! Hát lesz-e sikló? / S mikor lesz sikló, hogyha lesz? / Megépül-e mostan? Vagy ősszel? / Életkérdésem nékem ez.”
A leghatározottabb lépést a Túry József vezette Avasrendező Bizottság tette 1928-ban, melynek tagjai egy komplex fejlesztési elképzelést terjesztettek a városvezetés elé, amelyben a kilátó mellett a sikló is kiemelt szerepet kapott. A tervek szerint az Erzsébet térről indult volna a kötélpálya, az Avasra vezető lépcső bal oldalánál kialakítandó állomásról, és egyenesen a toronyhoz vitte volna fel a közönséget. A dokumentumban a téli anyagszállítást is megemlítették, valamint a létesítmény gazdaságosságát hangsúlyozták.
A bizottság átfogó fejlesztésben gondolkodott: új sétányok, nyaralók, szanatórium, rózsalugasok, sőt, még egy orvosi egyetem építése is szerepelt terveik között. Mindez az 1920-as évek végén nem tűnt elérhetetlennek: az amerikai Speyer-kölcsön segítségével a város ekkoriban számos, a mai napig meghatározó fejlesztést valósított meg.
A sikló azonban végül nem épült meg, ugyanis a városi grémium nem találta ezt gazdaságos beruházásnak, amelyet a libegő kis szállítókapacitásával indokoltak, miközben a nyomvonalon lévő pincék és lakóházak elbontása jelentős költségekkel járt volna. Egyes tervek még az avasi református temető felszámolását is kilátásba helyezték, ami komoly ellenállást váltott volna ki a lakosság körében. A drótkötélpálya ötlete így továbbra is csak terv maradt.
A libegő megépítésének gondolata 1963-ban merült fel újra, amikor Hábel György, a MÁV főmérnöke két libegőverziót is kidolgozott. Az egyik szerint a Toronyalja utca elején lett volna az indítóállomás, a jelenlegi kilátó keleti oldalán pedig a fogadóállomás. A 340 méter hosszú pálya 82 méteres szintkülönbséget hidalt volna át. A libegő az avasi harangtoronytól nyugatra, a temető szélén haladt volna el. Hábel számítása szerint a nyári időszakban évi háromszázezer embert tudott volna szállítani, és nem csupán turisztikai célokat szolgált volna, hanem a domboldalon tervezett lakótelepek megközelítését is segítette volna.
A következő évtizedekben a libegő terve időről időre felbukkant, újabb formákban, de mindig ugyanarra a vágyra építve: kényelmesebb eljutást az Avasra, és ezzel egy újabb turisztikai attrakció létrehozását.
Dacára tehát a lakossági igénynek, az évtizedeken át zajló tervezésnek, a drótkötélpályás felvonó ezidáig nem valósult meg, így egy turisztikai látványossággal, valamint egy, az Avast és a belvárost összekötő közlekedési alternatívával még néhány évig mindenképpen szegényebbek vagyunk.
Miskolc három ütemben pályázott és kapta meg az úgynevezett Speyer-kölcsönt. A városnak 1925-ben 500 ezer dollár jutott, amely 17 milliárd 821 millió 250 ezer(!) koronának felelt meg. Egy évvel később a város újabb 343 474 dollárt kapott. 1928-ban újabb hitelfelvételre kényszerült a város, ami főleg az eddigi adósságok rendezését, valamint a város úthálózatával kapcsolatos vállalkozói hitelek fedezetét biztosította. Ez az összeg 800 000 dollár volt. A fenti összegekből épült fel többek között a Zenepalota, a Búza téri vásárcsarnok, a Városi Zálogház, az Erdészeti Palota, több bérház és szükséglakás, új városi köztemető, valamint ebből valósult meg az Avas alatt meghúzódó vízvezeték főnyomócső létesítése is.
