A miskolci Városház tér 9. szám alatt álló két épület – hivatalosan 9/a és 9/b – nemcsak építészetileg érdekes, hanem gasztronómiai szempontból is különleges helyszín, hiszen közel száz éven át cukrászdák és kávéházak működtek itt.
Bár a két épület egy házszám alatt szerepel, megjelenésükben és történetükben teljesen különböznek egymástól. Már a 19. század elején is két külön telken álltak, két külön tulajdonossal, igaz, ekkor még nem a ma is látható épületekkel. A 9/a alatti, úgynevezett Bartányi-ház nevét Bartányi Gyula ügyvédről kapta, aki az 1920-as években építtette át az épületet, miután feleségül vette Kubacska István vaskereskedő lányát, és az ingatlant nászajándékba kapta.
Bartányi azonban már korábban, a századfordulón megépíttette a szomszédos, egyemeletes házat is. Ez magyarázhatja, hogy a két különböző jellegű épületet az utcafront felől egy közös kapun át lehetett megközelíteni.
Míg a 9/a-ban egykor Nagy Miklós híres csemegeüzlete, majd a város egyik nagy sportboltja működött, addig a „b” jelű épület szinte mindig édességekkel csábította a vendégeket cukrászdaként, kávéházként vagy fagyizóként.
Trillhaas, Doró
A névadó Trillhaas Gyula 30 éves volt, amikor 1900-ban megnyitotta cukrászdáját Miskolcon. Ezelőtt bejárta a cári Oroszországot, évekig Szentpéterváron dolgozott, cukrászdájának különleges bútorzata is innen ered, hiszen az orosz nagyvárosban tetszett meg neki egy gyógyszertári berendezés, amit később lemásoltatott, hogy ékes bútorai legyenek üzletének. Trillhaas közel két évtizedes tevékenységéről nagyon kevés ismeretünk van, csak egykori tanítványának, Sir Emilnek a visszaemlékezéseiből tudjuk meg azt, hogy kivégezték 1919-ben. Az egyetlen fellelhető belső fotón láthatjuk a cukrászmestert, aki nem munkaruhában, hanem ünnepi öltözetben várta a vendégeket. Egyes szakirodalmak szerint „ez a megjelenés – a kor szokásai szerint – a vendégeknek szóló olyan megbecsülés volt, amely az elismert, tiszteletnek örvendő cukrászok mentalitása volt”.
1919-től 1932-ig Trillhaas Gyula nővére, Ilona vezette a cukrászdát. Ezekben az években az üzletvezető asszony munkatársa volt az a Véghelyi Vilma is, aki később „Vilma néni kávézója” néven megalapította a város kedvelt kávézó és tejivó üzletét a Hunyadi utca 2. szám alatt.
Az özvegytől vásárolta meg az üzletet 1932-ben Doró Ernő. Az újdonsült tulajdonos Debrecenben tanulta ki a szakmát, majd Győr, Budapest, Nyíregyháza és Siófok után került Miskolcra, hogy itt nyissa meg első üzletét, amelyen azonnal átalakításokat végzett. Az addigi nyitott teret boxokkal tette meghittebbé, valamint megnyitotta az „uzsonnateremnek” nevezett különtermet is. Érdekesség, hogy Doróé volt ekkoriban a Kis Pipa is, ami a mai napig vendéglőként üzemel hasonló elnevezéssel. A cukrászmester különböző ízesítésű szaloncukraival, csokoládéjával és más desszertféleségeivel kivívta a miskolciak elismerését, így talán nem véletlen, hogy évekig a városi cukrászok képviselője volt, mint az ipartestület vezetőségi tagja. Doró Ernő nevéhez köthető még a színház épületében megnyitott AZRA eszpresszó is, itt ihattak először modern kávéfőző által készült kávét a miskolciak. Azonban 1945 végén el kellett hagynia Miskolcot, majd Budapestre költözött és ott nyitott új üzletet.
Rácz, számok, Domino
Az így megüresedett üzletet egy újabb Trillhaas-tanítvány, Rácz Kálmán vette birtokba. A korábban Olaszországban is megfordult üzletember első üzletét Corvin néven Párizsban nyitotta 1926-ban, de bő egy évtized után felhagyott korábbi tevékenységével, hogy cukrásznak álljon. Budapesten tette le a mestervizsgát, majd ezt követően nyitotta meg üzletét a korábbi Doró helyén, azonban azt mindössze hat évig üzemeltethette, miután a cukrászdát a „kisajátítási ütemterv” részeként államosították 1951-ben. Rácz Kálmán a Doró által berendezett üzletet változtatások nélkül üzemeltette.
Az államosítást követően Rácz cukrászdáját a városi tanács arra utasította, hogy „minden körülmények között oldja meg a dolgozó emberek reggeliztetését” az ekkor már 38. és 39. számmal ellátott üzletben – tehát a város másik ikonikus cukrászdájához, a Roráriushoz hasonlóan Ráczé is a „számosítás” sorsára jutott. Miután a cukrászat és az üzem a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat tulajdonába került, Rácz Kálmán csak alkalmazottként dolgozhatott korábbi üzletében egész addig, amíg 62 éves korában nyugdíjba nem vonult.
Miután a kötelező tömegétkeztetés megkívánta az üzletbelső átalakítását, az 1960-as évek elején a Trillhaas-féle bútorokat (a polcrendszert, a pultot, a tükröt és a fali csillárt) a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum vette birtokába. 1963-ban a cukrászda mögötti műhely megszűnt, az eszpresszót Dominó néven nyitották újra, majd ezzel a névvel üzemelt két évtizeden keresztül. 1987-ben az épület külső és belső felújítása után nyílt meg, majd vált újra a miskolciak kedvelt törzshelyévé. A közel egy évszázados cukrászati múlt végül a kilencvenes évek közepéig tartott, amikor egy „szép, új világ” első hírnökeként egy mobiltelefonokat forgalmazó cég költözött be az üzletbe, így a meghitt beszélgetések helyszínét váltotta fel a tömegkommunikáció népszerűsítése.
