A kutyám nem eszik maradékot. Hánynia kell attól, ami már pár napja a hűtőben áll. Ezzel szemben nagyapám kuvasza elásta disznóvágáskor azokat az elé vetett cafrangokat, amivel már nem bírt. Hetekkel később előkaparta és befalta. Ő nem tudta, milyen íze van a gondosan összefőzött húsos csontnak, a csirkeszívnek, a rizsnek és a répaszeleteknek. Ha nem ismertem volna a válságok közti élet dinamikáját, talán falnám a recesszió koncait, fel se tűnne, hogy egy boldogabb test kivetné.
Azt gondolom, a depresszió most luxuscikknek számít. Nem szabad hagyni "jóárasodni", nem válhat tömegtermékké, hiába üti fel bennünk naponta a fejét. Legyünk vele tisztában, hogy van, de ne hagyjuk eluralkodni. Beszélni persze kell az ilyen dolgokról.
Nekem például furcsa érzésem van egy ideje. Azt érzem, bepecsételték az útlevelemet. Az eddig szabad helyek, a korlátlan lehetőségek rubrikái egyre fogyatkoznak, helyettük konkrét, kikerülhetetlen célok és múltbeli állomások mutatják, merre jártam, és mi az irány előttem. Amikor elmondom, hogy 6 éves koromig olyan helyen éltem, ahol nem volt meleg víz – anyám fazékban hevítette esténként a fürdővizem, lavórba öntötte, ez volt a kádam – sokan nem hiszik el, hogy milyen jó is volt, bensőséges, családi: ment a Szomszédok vagy a meccs, anya öntötte a vizet, nagyi felverte a dunnát „gyorsan bújj be, mert megfázol”. A szeretet megmaradt, arra jött később a bojler, a távfűtés, a cukrozott üdítő, a Garfield-előfizetés, a chips, a nyaralások a Balcsin, a saját tévé, a szinkronizált mesék, a számítógép, a walkman helyét elorozó discman, a DVD, a CGI. A boltok kasszáinál az egyre több „na jó, vegyük meg”.
Aztán BUMM...
2008 – világválság: vaskos, 10 évre szóló pecsétnyom. Egy évvel az előtt járt nálunk egy pénzügyi tanácsadó egy bombabiztos megtakarítással. „Csak akkor lehetne baj, ha jönne egy, az 1929-eshez hasonló nemzetközi helyzet”. Anyám lekötött 260 ezer forintot (szűk 15 évvel ezelőtt ezt a pénzt a jövőnk zálogának nevezte). Ezután… dobpergés… jött a válság. Ekkor persze még másképp képzeltem az életemet. Huszonpárévesen feltöri az embert az irodaszék, még akkor is, ha csak enklávénak tekinti azt beékelődve egy idegen életbe. Olyan mint sarokcsiszolóval leszedni a fogkövet: még el se kezdted, de tudod, rossz ötlet.
Írni akartam. Mesét, regényt, verset - valami fontosat. Ezen az úton gyakran kísértek olyan panelmondatok, hogy „bár felsőpolcos, de...” meg „remek írás, viszont a jelenlegi helyzetben” meg „minden eladott könyv után 270 forint jár a szerzőnek” – ilyeneket hallottam vissza, de ezeket most hagyjuk… hallottról jót vagy semmit.
2020-ban begyűrűzött a koronavírus. A menetrendszerinti, világot átívelő válság. Erről nem tudok mit írni, szárazra írtam magamat a témában. Legfeljebb annyit, hogy naivan úgy gondoltam, ha a vírus lecseng, lesz megint tíz évünk kiheverni. Nem így történt. 2022 februárjában az oroszok megtámadták Ukrajnát. Háború, eltérő narratívák, dezinformációs offenzíva, többen világszintű tömegkarambolt jósolnak. Borúra zivatar. Az évtized derekán elszabadult lakásárakra, az építőipari, autóipari, energetikai válságra háború. Négy Horn-százas az euró. Miért lennék deprimált? Nem az én fiatalkoromra nyomja rá ez az időszak a bélyegét. Az én pecsétjeim már benne vannak a passportban – lassan az ötödik is. Míg a mostani huszonévesek épp kezdenek megbarátkozni az irodaszék gondolatával, nekem már a bőrkeményedésemet nyomja a könyöklő.
Persze, az én jövőmet is meghatározzák jócskán az események, de legalább nem most kell felépítenem, vannak biztosnak tűnő kapaszkodók, nem szabadugrás teljes mértékben a holnap. Akkor miért is vagyok levert? Talán mert tudom, milyen lenne a szeretettel összefőzött húsoscsont-szív-rizs-répa kombó. Ha az életet nem tagolnák olyan válságok, amik a következő évtizedre meghatározzák a trendeket. Ha az utóbbi három évben nem jött volna már kettő ilyen. Vagy talán azért borongok, mert kaptam ízelítőt a biztonságból, a szabadságból. Tudom mit jelent az: van. És ezt a tudást féltem, nehogy csak egy régi kor sztorijának tűnjön majd, ha tíz év múlva mesélek róla, mint a lavór, mint a fazékban melegített víz.
