Édesapámmal és unokatestvérével összeölelkezve hunyorgunk a fotómasina lencséjébe valamikor 1956 nyarán a lillafüredi Palota parkjában. Kezemben egy irányítható versenyautó, dr. Oszvald Gyuri bácsikám első és utolsó ajándéka. Életem végéig bennem él ez a megsárgult fotó. Sosem felejtem el azt a szép napot, amikor a tóra néző vendéglő teraszán ebédeltünk, s mindenki pusmogott, nem szabad volt hallgatóznom. Apukám rokonsága elköszönni jött, Gyuri bácsi, Budapest leghíresebb nőgyógyásza eldöntötte, hogy disszidál. Jó harminc évre, már apukán halála után tudtam meg, élete végéig keresett minket, de nem talált. Már akkor, októberben is táviratozott, induljunk utána.

Szüleim hezitáltak, menni vagy nem menni. Alig tíz évvel a nagy háború, a láger és a munkaszolgálatos évek után egy önálló belvárosi tanácsi lakás maga a paradicsom volt.

Miskolcról sokan nekivágtak a nyugati határnak. Csak úgy, mert nem hittek abban, hogy egyszer talán itt is jobbra fordulhat a sorsuk. Éppen akkor kezdtem az első osztályt a Kossuth utcai általánosban.

Drága szüleim a fejem felett latolgatták, mikor lesz az indulás, hogyan jutunk el a határig, és mit vigyünk magunkkal. Állítólag még az is felmerült, értem majd visszajönnek, ha konszolidálódik a helyzet. Végül egy nap arra ébredtünk, hogy a kör bezárult. Pajtásaim, osztálytársaim hirtelen megfogyatkoztak, apámék barátai, ismerősei már disszidáltak. Később tudtam meg, Miskolc lakosságának tíz százaléka elment szerencsét próbálni a határon túlra.

Úgy jó pár év elteltével született egy titkos kormányrendelet az ötvenhatos menekültek családegyesítésének a támogatására. Ezt követte a felemás amnesztia, akik nem vettek részt a fegyveres ellenállásban és nem tapadt vér a kezükhöz, büntetlenül hazatérhetnek. Nézegettem a statisztikát, sokáig nem volt nyilvános, csaknem százezren éltek a lehetőséggel. Ők voltak azok, akik nem találták a helyüket a messzi idegenben, s erősebb volt a honvágyuk, mint a fennálló rendszer iránti gyűlöletük.

Apukám öccse, aki mindössze 13 esztendősen járta meg az auschwitzi haláltábort, olyan nagy növésű volt, hogy el tudta magát hitetni húszévesnek. Ez mentette meg. A forradalom idején éppen katona volt, és azonnal Svédországba ment az ott élő nővéréhez. Hamar feltalálta magát, jól keresett hegesztőként, és havonta küldte a képeket, mikor, milyen motor vagy már autó mellett támaszkodik. Rettentően büszke voltam rá, s nagyon fontolgattam, egyszer csak követem a bácsikámat oda, ahol a kerítést is kolbászból fonják.

Nehéz elfelejtenem, Miklós bátyám egy évig tartó hitegetés után, egy hétfő este kapta meg az első, szabad hazautazási engedélyét. Mesélte, reggelig őrlődött, megkockáztassa-e a hazatérést. Végül lesz, ami lesz, délben már a malmői kompnál sorakozott a jobb kormányos fekete Volvójával. Egy álló napon át vezetett, hogy mielőbb hazaérjen. Itthon először a még élő Sándor bátyjával együtt mentek ki apukám sírjához. Majd jó három órát pihent, aludt, majd ismét kocsiba ült, hogy meglepjen engem is a Balatonnál.

Nem akármilyen volt az a nap a magyar tenger partjánál. Micuval, anyukámmal, Sanyi bácsival és Mariannal, a svéd feleségével körbeautóztuk a tavat. Színes képek garmadáján örökítettük meg az örömteli találkozást. Egymás vállába kapaszkodva öleltük egymást úgy, mint 1956 nyarán Gyuri bácsikámmal. Eszünkbe sem jutott, ezek a fotók is csak egyszeri és már soha meg nem ismétlődő pillanatok. Mára ezek a színtelen és színes képek úgy fakulnak, mint jómagam. Közel az idő, amikor már elhomályosodnak, eltűnnek; minek, kinek is lennének, ki lenne, aki megmondaná, ki kicsoda, és mit keresnek a Palotaszálló előtti vagy a Balaton parti sétányon. Talán a Facebookra bízom, valamennyit a felhőbe mentem, hadd lássa Gyuri bácsi és Micu bátyám is.