Az első emeleti nagykonyhánkban békésen megfért egymás mellett a zománcos Salgó sparhelt és a kecskelábas gáztűzhely. Telente rendszeresen begyújtottuk, nemcsak a sült krumpli és a lángos készítésére, de melegedéshez is. Hőségben viszont valóságos áldás volt a gáztűzhely, bár drága mamám sokáig csak szidta ezt a kiváltságos luxust. Mondogatta, pörgeti, kattogtatja a gázórát, lopja a pénzt, de még a vizet sem melegíti fel.

A sparhelt családiasabb, hangulatosabb volt, jobban kedveltem, mint a gázt. Ami még csak nálunk lett bekötve. Sok volt a gázos gyászhír, a szivárgás és a robbanás, mi is tartottunk tőle. Túl voltam a kamaszkoron, amikor először gyufával tüzeskedve magam is begyújthattam az akkor még égésbiztosító nélküli rózsákat. Esténként mamám nagyokat szimatolva járta körbe a gázórát, háromszor is leellenőrizte lekapcsolta-e a főcsapot, amihez egy méretes francia csőkulcs járt.

Miskolcon, úgy a hetvenes évek elején szerényen megünnepelték a József Attila utcai miskolci gázgyár alapításának századik évfordulóját. Zavarkó István 1968 nyarán végzett a miskolci műszaki egyetemen, és itt kezdte a mérnöki pályáját. Lőrincz Zoltán igazgató már a hatvanas évek elején megtervezte a városiról a földgázra való átállás előkészületeit. Végül a befejezés már Katona Zoltánra maradt, aki hosszú ideig regnált az üzem élén. Tulajdonképpen fogalommá vált a neve azok körében, akik a hálózat bővítésére áhítottak. Ez volt az az időszak, amikor szembesültünk, hogy a valamikor világításra használt energiahordozó már nem csak főzésre, fűtésre is alkalmas. Ebben az időben tűntek fel először a FÉG konvektorok otromba szellőzőrácsai a miskolci belváros műemlék épületeinek a homlokzatán.

Mi van, ha nem váltunk a szenes gázról földesre. Ha mondjuk máig is a hajdani István malommal szomszédos merkaptánillattól bűzlő üzemből vételezzük az égetni való energiát. Nos, kezdjük azzal, hogy a városi és a földgáz között óriási az egy köbméterre jutó teljesítménykülönbség. Az előbbi inkább szén-monoxidot, míg a földgáz metánt tartalmaz. Elkerülhetetlen volt a technikai és a technológiai fejlesztés.

Jómagam már kíváncsi szerkesztőként folyamatában követtem a változást. Mivel a városi gáz úgynevezett eternites azbeszt csőhálózata szerény méretben, csaknem a belvárosra korlátozódott, gyorsan felválthatták acélra. Ezzel párhuzamosan a minden irányban egyre terjeszkedő lakótelepi lakásokhoz már a csupa fém vezetékeket kellett lefektetni.

A mi lakásunkban úgy emlékszem, az átállás flottul ment, ám az előkészítése már bonyolultabbra sikeredett. Az újságban is ment a vita, hogy a tanácsi lakásokban ki állja majd az ezzel kapcsolatos költségeket. Az ingatlankezelő végül ráterhelte a bérlőkre. Hogy miből is állt egy ilyen korszerűsítés – mérnök barátom emlékezete szerint - az órákat mindenképpen lecserélték, és az égőfúvókák nyílásait szűkítették le. Miután a földgáz lényegesen nagyobb nyomással áramlott az új acélvezetékekben.

Egyébként ma már kevesen tudják, hogy a földgázt a hajdúságban termelték ki, mivel akkoriban ott tetemes mennyiség volt a felszín alatt. Ezt először Kazincbarcikára, majd Tiszaújvárosba vezették, hiszen akkoriban ez volt az épülő, folyamatosan fejlődő vegyi kombinátok egyik legfontosabb alapanyaga. Így aztán az ottani tárolókból vezették vissza városunkba.

Nem tudom, a hajdúsági földgázmezők elapadtak-e, de akkoriban mondogatták, hogy a szomszédos romániai mezőket sikerült megcsapolnunk. Elképzelhető, hiszen a Debrecenhez közeli Nagyváradon is a kazincbarcikaihoz hasonló vegyi gyár épült, amelynek a közelében ugyancsak sok régi fúrótorony látható máig is.

Ami biztos, ma már orosz gázzal főzünk, melegszünk, remélhetően zavartalanul. E nélkül aligha tusolhatnánk egyetlen gomb megcsavarásával. A valamikor még csak világításra termelt kékeslila lángos városi gáz örökre felejtős. Bár ki tudja, ha ez nekem most bevillant, akár másoknak is eszébe jut. Ám hiába, a két gáz közötti különbséget még egy vidéki zongoraverseny partitúrájában sem tudnánk lejátszani.