A hetvenes évek derekától gyökeresen megváltozott a miskolci Zsarnai piac. Oda lett a Zalatnay Cini örökzöld slágeréből megismert „ha kimegyek az ócskapiacra” filing.

A Sajó-parti piacot ellepték a Lengyelországból érkező árusok. Akkoriban, a napi megélhetésükért küzdő lengyelek ördögi spirálban keringtek. Szovjetunióban alaposan bevásároltak olyan kisgépekből, szerszámokból, nálunk ismeretlen műszerekből, amelyeket itt, Miskolcon is eladhattak. Ránk sózhattak. Megesett, hogy egy idős asszony utolsó kombinált fogóját csak azért vettem meg, hogy ne késse le a hazafelé induló buszt. Így alakult ki a helyi KGST piac, amelynek egy idő után magam is rabja lettem. Itt aztán soha nem látott elektromos fúrókat, kézi szerszámokat, gyalupadot, szuper csavarhúzókat, fogókat vehettem, amelyek úgy hiányoztak nekem, mint annak a bizonyos üveges tótnak a hanyatt esés. Később drága apósom is betársult ebbe a felvásárlási akcióba, mint bádogos mester megszállottan kereste a jobbkezes lemezvágó ollókat és az elektromos köszörűt. Az is igaz, folyamatosan figyelmeztetett, csak óvatosan a szerszámokkal, ezekkel dolgozni is kellene egyszer. Nem hallgattam rá.

A lengyel turistáknak álcázott seftelők mindent olyan olcsón kínáltak, hogy nem volt lelkierőm otthagyni a szivargyújtóról működtethető kocsi mosó szivattyút vagy a kis polírozógépet. Akkoriban minden Szovjetunióban gyártott termékre belegravírozták az árát. Máig sem tudom miért, mintha ezzel sugallták volna, a kommunizmusban nincs infláció, nem lehet áremelés soha az életben. Végül egy magyarul is tudó krakkói bányász elárulta, ezek a bevésett számok csak irányjelzők. Záhonytól Vlagyivosztokig ennek alapján számolták ki az állami üzletekben, hogy mennyit kell zsebbe fizetni, ha kihozzák, mondjuk az autós kistévét vagy Minivizort a raktár rejtekéből.

Hamar eljött az idő, amikor megtelt a garázsom csupa olyan kézi szerszámmal, amellyel egy kisebb üzemet is beindíthatok majd a nyugdíjas éveimben. Mivel mindig csodáltam a kétkezi munkás mestereket, akik már ránézésre tudják hatos vagy kilences fogóért kell a táskába nyúlniuk, sokáig tervezgettem, barkácsolni fogok.

Faltam az Ezermester újságot is, amelyben jobbnál jobb ötleteket találtam, hogyan csináljunk ládából pelenkázó asztalt. Ilyenkor elképzeltem magamat a gyalupadnál, ahogyan körfűrésszel a kezemben méretre szabdalom a virágtartó elemeit. Olyan olcsó volt az olajleeresztő teknő – Gyélaju CCCR – hogy nem hagyhattam ott a végeláthatatlan ócskapiac sivatagában. Ám amikor eljött az ideje, hogy leengedjem a tűzpiros Ladám fáradt olaját, magam is fáradt lettem. Megvallom, legalább három ládára való, zsírúj, idejét múlta lengyel-szovjet időkből származó hóbelevancot zsákmányoltam. Közben eltelt az idő, már a kezem is macskásodik, ha sokat verem a számítógép klaviatúráját. Szabadulnék a megálmodott és már meg nem valósuló kisüzembe tartogatott fogóktól-kulcsoktól és a nem használt szerszámkészleteimtől. Persze a szenvedély nem csitul, a régi láz, az értékteremtő kézműves vágyam nem lankad. Ha kell, beállítom a számítógépes tévét, amely naponta háromszor megadja magát. Visszakapcsolom a biztosítékokat és arrébb tolom, elhallgattatom a dübörgő mosógépet és egyhetes kérvényezést követően kicserélem a kiégett izzókat. Igaz, ezekhez a feladatokhoz ritkán kell szerszám, ám ha mégis, olyan tettre kész vagyok, mint amikor még a homokfelhős Zsarnain bóklásztam, vadásztam….