Újságot írni, szerkeszteni igazán nem nehéz. Ám eladni már művészet. Biztosan tudom, hajdan Miskolc belvárosában, a Villanyrendőrnél három újságosstand nézett egymással farkasszemet. Mindkét buszmegállóban volt egy-egy pavilon, míg a Napsugár cukrászda közelében egy vasládáról kínálták az olvasnivalót. Mivel ezzel szemben laktunk cirka húsz évig, az ablakból kiszúrtam, mikor hozzák meg az Esti Hírlapot vagy a Ludas Matyit. Az utóbbi kereken egy forintba került, és nem mindenkinek jutott.

Még a századfordulón is biznisz volt az újságárusítás. Mára tele a város elhagyatott pavilonokkal, ha jól számolom, már csak a Centrum Áruház előttiben van élet.

Aktív koromban szombatonként lejártam a forgalmasabb újságosbódékat. A Búza térieket, az aluljáróban megbúvót és gyakran a városháza előttit is meglestem. Mit össze nem vitatkoztam az eladókkal, hogy aztán egymás keblére borulva kölcsönösen elnézést kérhessünk. Nem álcáztam magam, így aztán amikor kiszúrtak, a Déli Hírlapon elterülő Észak-Magyarországot letették.

Igazi piaci harc folyt az olvasókért és a hirdetőkért. Számos országos médium létezett, ám Borsod megyében csak kettő helyi újság küzdött. A terjesztésben teljes volt a Magyar Posta monopóliuma, és minden valamirevaló lapkiadó rajtuk kérte számon a hasra ütéssel készült eladási tervek teljesítését. Röstellem, de sok hétvégén telefonon panaszkodtam a postaigazgatónak, Kertész Pista barátomnak vagy Marosváriné Icukának, hogy fejjel lefelé vagy fordítva tették ki a Délit valahol. Az sem volt ínyemre, ha gyorsan eladták, elfogyott a lap, mert akkor keveselltem a megrendelési számot.

Nehéz volt a kedvemre tenni, de egy biztos, sajtónapokon, évente egyszer, hálás köszönetet rebegtünk egymásnak, mert mindannyian tudtuk, látótávolságban van a papírmentes médiavilág. Meg vannak számlálva a napjaink.

Nehéz volt a váltás már akkor is, amikor a kopogós Erika írógépemet sutba kellett dobni. Korántsem volt egyszerű s veszélytelen, amikor a nyomdában, lapzárta előtt a gépi szedőnek a forró ólomba kellett diktálni a lemaradt képaláírást.

Az igazi kihívás viszont mára érett be, hogy az értelmes vagy az agyament információk, a jó és a rossz hírek a megfogantatással egy időben az erre szomjazók telefonján, laptopján azonnal olvashatók. S ha akarjuk, ki ne lenne rá kíváncsi, máris mérhetjük az érdeklődők, a kattintások számát.

Vajon mi lehet ma a lapterjesztők által létrehozott szép fantázianevű MATESZ-szel. Ez a vállalkozás abból élt, hogy a kiadók által befizetett tagdíjakból negyedévenként közölte a napi- és a hetilapok eladási példányszámát. Ehhez természetesen szöveges értékelést is kaptunk. Máig is tudom, az előfizetések számának alakulása a lakosság életszínvonalromlásának az egyik legérzékenyebb mutatója. Ha a gyereknek új cipő kell, vagy nő a kölcsöntörlesztés, miről mondunk le először, természetesen az újságelőfizetésről.

Azok a kiadók, amelyek nem érezték magukat elég izmosnak a piacon, nem méretkeztek, vagy mégis, de kellő plusz tagdíjjal kompenzálhatták a gyengeségüket. Jómagam sokáig hezitáltam, míg aztán bevállaltuk ezt a feleslegesnek tetsző tagságot. Muszájból, mert ennek a kimutatásnak az alapján kezdték osztogatni az állami hirdetéseket, mi pedig e szerint kalibráltuk a tarifát.

Mígnem egyszer azt álmodtam, volna ennek a versenynek még egyszerűbb értékelési rendje is. Felvetettem, mi lenne, ha az eladott példányszám alapján befizetett forgalmi adóból számolnánk vissza az eredményt. Ötletemmel nem arattam osztatlan sikert, ahogy mondani szokás, a kanál is megállt a levegőben. Végül ez lett a szövetségben az első és utolsó felszólalásom…