Ha az embernek gyermeke születik és kezd felcseperedni, előbb-utóbb odaáll majd elé azzal, hogy apa, anya szeretnék egy kiskutyát. Vagy legalább cicát, az a lakásban is jól elvan, kert sem kell, még korán kelni sem szükséges, hogy iskola, munka előtt megsétáltassuk, elvégezze a „dolgát”. És mielőtt kinyithatnánk a szánkat – talán számítva egy gyors nemre – máris sorolják a mellette szóló érveket. A szomszédban is van kutyus, tudod, a Lacikáéknak, meg az osztálytársaknak is, és jön egy lista a kisállat-tulajdonosokról.

Nem? De miért? Apaaaa, kérlek! Olyan aranyosak, úgy szeretném. Jönnek most már az érzelmekre ható impulzusok, öleléssel, puszival, ha már az „észérvek” nem hatottak. Apa pedig visszagondol a saját gyerekkorára, amikor ő csinálta ugyanezt, nagyjából hasonló életkorban, valahol egy lakótelepi társasház ötvenhat négyzetméteres szövetkezeti lakásában. Az akkori könyörgésnek egy hullámos papagáj lett az eredménye. Nagy boldogság! Kalitkát venni, papagájt kiválasztani a rendkívül színes választékból, mindenféle magocskák eledelnek, csőrkoptató, itató, minden, ahogy kell, egy komplett szett. Az árakról ne beszéljünk, akkor is mélyen zsebbe kellett nyúlnia a szülőknek, akár madárról, akár halról vagy kisemlősről volt szó. Még egy „igénytelen” teknőshöz is komoly infrastruktúra tartozik, ami nem megspórolható. De hát a gyerek boldog, és ez a lényeg. Nem?

Szóval nekem ott volt az áhított papagáj. Zöld volt, életvidám, egzotikus. A haverok is elaléltak, mert nekik nem engedték. Napi etetés, kalitkapucolás. Egyik nap is, a másikban is és a századikban is. A papagáj meg valahogy kezdett egyre kevésbé izgalmas, aranyos lenni. És annyi minden más volt, suli után foci a két sorház közötti füvön, bicajozás a lakótelepen körbe-körbe, vagy csak „lógás” a srácokkal. Csak úgy, a ház melletti porolónál, ahová persze csak a mi lépcsőházunk gyerekei mehettek, esetleg a banda engedélyével néhány távolabb lakó haver. De ahhoz igencsak jó fejnek kellett lenniük.

A papagáj meg… Hát igen. Anyámékra maradt. A fogadalom ellenére, hogy akkor kapom meg, ha én gondozom, és nem nekik kell munka előtt vagy munkából fáradtan hazaérve feltölteni az eledeles tálkát, az itatót és kicserélni az újságpapírt a ketrec alján. Erre gondolok, amikor a saját lurkóim elém állnak az újabb és újabb vágyakkal, kutyáról, macskáról. Ők is ígérik, naná, hogy nekem semmi gondom nem lenne, mindent megcsinálnak ők. Etetik, sétáltatják, fürösztik, sőt, a végterméket is összeszedik, eltakarítják. Nem is látom majd. Én meg elhiszem. Hogy ők ezt őszintén gondolják.

Aztán, hogy mi lenne fél év, egy év múlva, azt meg sejtem, mert én is voltam gyerek. Nekem is volt kisállatom. Most folynak a szülő-gyermek tárgyalások. Egy aranyhalról.