Amikor eldönti a család, hogy egy Windows bejelentkezési képre mennek nyaralni, ott kezdődnek a bajok. Mert ha hihetetlen természetfotókat látunk egzotikus helyszínekről minden reggel, akkor azok egy idő után a monitor mögötti unalmas irodarész ellenpontjává válnak. Vággyá horkannak, és vadlovak dobognak tőlük a mellkasunkban. Lassan azt érezzük, ha nem megyünk el a galapagosi albatroszok költősziklájához, akkor nem is ér semmit az egész.

Miközben felütjük az utazásszervező oldalakat, kijelentjük, hogy most az egyszer nem számít a pénz, meg úgyis megérdemeljük már az egész éves nyolcórázás után az álomnyaralást. Mert ha néhányszáz zöldarcú Mátyás király összefog, nincs lehetetlen! - így gondoljuk. Aztán beütjük a kiválasztott célt, nyugtázzuk az árakat, majd sebészi pontossággal kattintjuk vissza az állunkat, ami biztosítókötél nélkül végzett szabadesést – pont úgy, ahogy a bevállalós turista az albatroszos szikláról a reklámanyag képein.

És itt jön az alkudozás. Először bízunk a „rendezés gombban”, jó lesz nekünk a legolcsóbb álomút is. Aztán a nyaralás időtartamát csökkentjük le, majd kikattintjuk a pipát a wellness, a fitnesz, és az ultra all inclusive rubrikákból. Persze így is egy kétéves családi egyterű árába kerülne a móka. Az elképzelt összeg és a valóság messze van, mint Makó a Seychelle-szigetektől.

A remélemből rémálom lesz. Egyre lejjebb eresztjük az igényeinket, mint unatkozó Rapunzel a haját. Bejárjuk az Invián a francia Riviérát, ahonnan egy kattintással elrepülünk Barcelonába, majd a katalán kalandozásról letéve váltunk. Az Orient expressz oldalán zötykölődve egy kedvezőbbnek tűnő banner görögországi luxusutat ígér, aminek árait látva lebiggyesztett ajkakkal nézünk buszos nyaralást a horvát Adriára. Jön a kötelező bolgár kitérő, leváltunk fapadosra, majd buszos útra és önellátásra, hogy az álmaink egy török kétcsillagos szálloda négyszer hatos medencéjének partján pihenjenek meg, 2000 méterre a tengertől. 

Akkor maradjunk a Balcsinál! - üti fel fejét bennünk a szittya büszkeség, hiszen nagyinak is jó volt Almádi meg a tejfölös lángos. Ám a magyar tengerpart ajánlatai közt görgetve rájövünk, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, amit a német és osztrák kisnyugdíjasok, így visszatérünk a törökországi ajánlatokhoz. Eddigre megértettük a határainkat. Konstatáljuk, a nyaralásszervezés legalább annyira önképromboló, mint a plázák próbafülkéiben a tükrök, amik mindig deréktájban torzítanak kicsit.

Végül elutazunk, fanyalgunk és hazajövünk nézni a megszokott irodát és az elérhetetlen bejelentkezési képeket. Pedig a törökországi nyaralás igenis király! Középosztálybeli luxus. A baj az ingerekkel van. Az egónkkal. A „mert megérdemled” típusú reklámokkal. A szomszéd sportkocsijával. A tökéletes formájú modellek képeivel árult mirelitkajákkal. Hogy őket akarjuk visszalátni a plázatükörben, amibe belenézve undorítónak tűnik a márkás ruha alatt megvillanó plusz két centi hús, ezért inkább ráfogjuk, hogy torzít.